Álmodni? Nekem?
szerző: Szervác József
Hát persze. Életfogyt csupa rosszat. Túlélni minden ügyefogyott testi nyavalyát. És akkor végre jön egy megbízható kórság.
A kórházban persze nem lehet álmodni: aludni sem lehet. Ébredni azt azért szabad. Illik. Kötelező. De ott csak álmodozás van: holnap hazaengednek. Meg hogy utoljára körömpörköltöt kapunk ebédre uborkasalátával. Aztán jön a doktor néni, és kiakolbólintja az emberből a fantazmagóriát.
A doktor néni szép. Gyönyörű. Lyányom lehetne - sóhajtotta volna rá Ady Endre úr, ha csak a nevét is hallja. A gyönyörű doktor néni neve ugyanis csupa alliteráció a gyönyörű szóra. Én meg ámulok magamon: birkamód tűröm, ahogy vizsgál, lehallgató masinát nyomkod a hátam közepébe, paskolgatja a lapockámat, méri a vérnyomást, közben szigorkodik a dohányzás miatt. Végezetül naponta fél maréknyi méreg fogyasztására kötelez, fecskendőkkel fölfegyverzett ápolónék egész hadát uszítja rám - de ez még mind hagyján. Faggatózik is. A sokszorosát akarja tudni leendő porhüvelyem még evilági állapotáról, mint amit a röntgengép, EKG, labor- és urológiai, stb. hazugságvizsgáló gépek - de hát én még csak nem is hazudok.
Gyönyörű doktor néni egy szép napon (de hisz a napok itt mind rútak), tehát azon a májusi napon szélnek ereszt. Ír rólam több oldalnyi bizonyítványt, megmaradok.
Itt volnék: magamra a legkevésbé büszke; jut eszembe: tegnap még mintha lett volna egy nő, aki szeretett engem. Megesett velem, hogy külömb-külömbféle nők velem gyakorolták a szerelemnek titulált kölcsönös önzést: ő most nem kínozza maga-magát velem, két és fél hónapon át mosta a pizsamáimat, vasárnaponként húslevest hozott: most egyszerűen eltilt önmagától. Hát így hová haza?
Vagyok a világban, bármikor kiállok az ég alá, akár a hátamon cipelem - ez nehéz volt. Mennék vissza, Gyönyörű doktor néni! Ott jó volt - ott lenni nem jelentett semmit.
Drága Gyönyörű doktor néni! Kicsi Kegyed följavította mihaszna létezésemet, beleértve azt a rohadt gümőkórt is - de csak az egyszeri használat után eldobható külcsínemet.
A belbecs ott ragadt, ha volt egyáltalán. A belbecs, Gyönyörű doktor néni: álmodni még szabad?
Nem tudom, mi az élet: még nem volt hozzá szerencsém. A halál nevű esélyt sem ismerem igazán, hiába cirkál itt poharam gyöngeségeit kihasználva. Mindenesetre ajtót nyitok a huncutnak.
Halál? Türülje meg az orrát. Állok elébe: álmaim nem hiányzanak.
Szükségtelen szoktatnom magam az egyedülléthez: volt benne részem elégszer, ilyenkor mégis csak az álmok maradnak. És ez idő tájt olykor szinte szépek.
Fekszem annak a minapi asszonynak az ágyában, hason, ahogy szoktam, bujálkodásról szó sincs, csurog a tévéből valami bárgyúság, engem nem érdekel, őt sem igazán, ezt hallgatni is elég, ül az ágy sarkában a lábaimnál (vagy inkább: a lábaim somfordálnak az ő melegéhez), pulóvert köt, most éppen a leendő menyének. Odasandítok párszor: felette elmélyült, időnként félbehagyja az ütemes csuklómozdulatokat, annyit már tudok: olyankor a szemeket meg a sorokat számolja. Közben pedig a felém eső bal kezével dögönyözi a fájós lábfejemet.
Aztán álmomban végre elalszom ott, az álombéli ágyban is, ám csak percekre, masszírozza amabile megint, és közben neszeznek a kötőtűk. Biztos vagyok benne, hogy ez egy kétkezes mesterség, és mégis: érzem, amint az ujjai alatt sebességet vált talpamban a vérkeringés.
Álmomban fölhívom telefonon: ezt hogy csinálta.
Nem válaszol: helyette belemosolyog a telefonba.
Álmomban a piac-csarnokban járok, oda jár vásárolni egy másik, régebbi, húsz évnél is régebbi szeretőm. Időnként összetalálkozunk, szavakat cserélünk, majd megyünk tovább a dolgunkra, talán jobb kedvvel. Aztán találkozunk egyszer álmomban is, bámulom csak: állapotos megint. Nála ez nem ritkaság, négy gyereket szült, de hát most negyvenöt éves. A nagyfia is huszonhat.
Szót se szólt, mosolygott csak azokkal a megfejthetetlen színű szemeivel, míg végül: "Ne csodálkozz, de ne is érts félre. Te még ne tudod: megnősült a fiam. A menyem még egyetemista, övék ez a gyerek. Tudod, most van a vizsgaszezon, a kislány többnyire a könyvtárban tanul, hát addig én vigyázok rá. Végtére is az első unokám. De már csak egy hétig, akkor visszaveszi. Én sajnálom nagyon, de hát egy magzatnak csak az anyjánál van a helye. Na jó (hasára tette a kezét, láthatóan ficánkol a születendő), csodálkozz csak."
De hát már min csodálkoznék?