Állj meg, feleségem...
| Állj meg, feleségem.... szerző: Petőfi Sándor |
Állj meg, feleségem,
Mondok valamit,
Játszuk el a multnak
Jelenéseit,
Mert illik dologhoz
Fogni végre már,
Isten drága napját
Egyre lopni kár.
Eddig csak henyéltünk,
Ennek vége lesz,
Mert ez a léleknek
Fásulást szerez.
Munka, tett az élet,
Tegyünk valamit,
Játszuk el a multnak
Jelenéseit.
Képzeld, hogy leány vagy
Az a lyányka még,
Kivel ott a csendes
Kertben mulaték.
Itt a kályha lesz a
Nagy fa, melly alatt
Elmondám szerelmi
Vallomásomat.
Támaszkodjál hozzá,
S addsza kezedet,
És figyelj, elmondom
Szép beszédemet: ─
"Nagysám, én nagysádat
Sze.... sze.... szeretem!
Nagysádé szerelmem,
Lelkem, életem!
Oh feleljen, nagysám,
Hogy viszontszeret!"
" "Szeretlek, Sándorkám,
Bírod szívemet..." "
Persze, hát hogy is ne,
Mondtad is te ezt!
Milly anachronizmus!
Mondd, hogy nem szeretsz,
Mint akkor mondád. " "Én
Nem szeretem önt." "
Nem szeretsz, galambom?
Szépen köszönöm.
Pár hónapja csak, hogy
Feleségem lett,
S ím nyiltan bevallja
Már, hogy nem szeret.
Hahh! ─ vagy úgy.... ni most meg
Én feledtem el,
Hogy csak játszunk, hogy a
Multat játszuk el.
Mennyi galibával
Jár ez a dolog!
Hagyjuk abba, jobb lesz,
Már fáradt vagyok.
Elfáradtam. Most már
Csak pihenhetek.
Űlj le itten, majd én
Melléd heverek,
S rád hajlok fejemmel,
Igy, kis angyalom....
Munka után millyen
Jó a nyugalom!