Állat–mesék
| Állat-mesék szerző: Annamanna Orsós |
Előszó szerkesztés
Könyvemet sok szeretettel ajánlom kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Izgalmas, humoros, szomorú, borzongató és gyakran elgondolkodtató, tanulsággal teli történetekkel találkozhatnak e kötet olvasói.
Kulcsfontosságúnak érzem a mesék és az olvasás szerepét a gyermekek életében. Mesehőseim különféle állatok, akiket segítségül hívtam, hogy a hétköznapi élet gyarló és és nehéz döntéseit és annak következményeit együtt ismertessük meg a mesekedvelőkkel.
A hűtlenszívű ló szerkesztés
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy rengeteg nagy erdő. Ennek az erdőnek a közepében élt egy hatalmas ménes. Sokféle ló élt itt együtt békességben. Lakott itt beteg, sánta, vak, rút ló, de még csodaszép száltermetű, szebbnél szebb színes szőrű paripa is.
De az én mesém most szóljon közülük egy olyan lóról, aki nagyon csapodár szívű ló volt.
Már kiscsikó korában igen sok gondot okozott a ménesben, így hát elnevezték Szilajnak. Egy kis idő elteltével hatalmas, hófehér sörényű, erős ló lett belőle.
Egy nap párválasztás elé érkezett Szilaj. Az ifjú ló beleszeretett már régebben a ménes legszebb, legfehérebb sörényű kancájába, aki vidáman és pajkosan száguldozva töltötte napjának nagy részét. Jósága és odaadó kedvessége miatt Szelídnek hívta őt az erdő minden lakója. Kettejük szerelméből hamarosan egy csodaszép kiscsikó jött a világra.
Egy darabig boldogan éltek ők így hárman, míg egy nap Szilaj természetétől vezérelve megunta a biztos családi életet. Kalandra, újdonságra és fiatalságra vágyott. Volt neki szerelme, utódja és a vadon nyújtotta szabadsága, de ő mégis valami másra vágyott. Amiről egy boldog csődör álmodhatott volna, mindene megvolt Szilajnak, mégsem volt elégedett ő az élet tálcán nyújtott ajándékaival.
Ahhoz, hogy megtalálja az elveszettnek hitt boldogságát, Szilaj a kerek erdő minden kancájának csábító szavakat suttogott. Csak akkor ám, amikor Szelíd nem volt a közelben, mert a gyáva lelkű ló nem mert új életet kezdeni egy másik lóval. Meghúzódva, áldozatként élte meg rest életét, míg egy nap meg nem öregedett. Immár Szilaj felett is eljárt az idő, őszülő sörénye, tompán fénylő szőre csomókban lógott fáradt testén.
Saját boldogságát fiatalságában hitte, ezért, mint egy vak ló mindent és mindenkit feledve, zaklatottan szaladt az erdő zöld fái között. Hangos nyihogással keresett valamit, amiről akkor még ő sem tudta, hogy mi is az.
Ahogy így magányosan ügetett egy nagy mezőre érve, egy különös paripát pillantott meg, amint az a semmiből éppen a távolban lévő hegyek felé száguldott. Pompás, fekete selyemszerű igazi, vad kanca ágaskodott előtte.
Hej, Szilaj szaladt is utána, fiatalosan, nyalkán! A vadak közt is a legvadabb kanca útját elállva megszólította a démoni tekintetű Tornádót.
A vadló meg sem állt, csak lassított sebes lendületén. Szilaj esdeklő szavakkal kérlelte a fiatal kancát, hogy csak egy pillanatra engedje meg, hadd fusson vele együtt. Száguldani akart Szilaj újra, mint amikor még réges-régen csikóként szembeszállt a széllel.
Tornádó a vadló mérgesen prüszkölve megállt, megrázta éjfekete sörényét. Tüzet szórt haragos tekintetével, majd fejével a fák közt búslakodó Szelíd felé biccentett. A fiatal ló ezekkel a mozdulatokkal zavarta vissza párjához Szilajt, a megtévedt és hűtlen lelkű veterán lovat.
Szilaj, ha nehezen is, de kénytelen volt elismerni azt, hogy csúnya dolog volt magára hagynia Szelídet, akivel életük nagy részét leélték.
Ugye ismeritek a mondást? A lónak is négy lába van, mégis megbotlik! Az igazi szerelmet eltékozló Szilaj, csendben hazatért a mindig mindent megbocsájtó és jólelkű Szelídjéhez. Végre újra egymásra találtak. Érezték egymás szívdobbanását. Szívük egyszerre verte a tam-tam-ot, azt az ütemet, amit végre megérzett a vén csataló is. Egyszeriben az egész szívével megízlelte az öregkor bámulatos szépségét és nyugalmát.
Végre, ezek után nagy öröm és béke töltötte be, mindkét ló szívét. Most már egymással voltak boldogok. Szilaj többé már nem másban kereste a boldogságát. Bár én ezt nem tudhatom bizonyosan, de az lehet, hogy valahol a kerek erdő közepén, még ma is egy ütemre zakatol a szívük és még ma is együtt élnek, ha meg nem haltak.
A róka, aki túl sokat járt lopni szerkesztés
Gyerekek, szóljon ez a mesém arról, hogy aki lop, előbb-utóbb elnyeri méltó büntetését.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy kerek erdő. Kerek erdő közepében egy nagy odvas fa tövében élt egy rókapár a kicsinyeivel.
Azt mondja egyszer az aparóka a anyarókának:
- Anyjuk, én itt többé nem vadászok. Kinőttem ezt az erdőt. Bemegyek a faluba, ott bizonyára sokkal több finomságot találok majd.
- Jaj, lelkem, édes párom-szerelmem ne menj olyan messzire! Veszélyes hely az odakint! Majd csak jobb lesz! Maradj itt velünk! Eljárunk majd együtt vadászni. Éhen talán nem veszünk! - próbálta siránkozva otthon marasztalni ravasz elméjű urát a róka asszonyság.
- Hallgass asszony! Ismerem én a tyúklopás minden csínját-bínját! válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon a vakmerő róka.
A lompos farkú csak hajthatatlan volt.
Megvárta az éjszakát, és csendben, lábujjhegyen, fülét farkát behúzva lapított a bozótosban, majd óvatosan megindult, és addig járt házról-házra, amíg a csuda illatos kis tyúkólhoz nem ért.
Egy kövér tyúkot legott nyakon is csípett. Az álmából felriasztott rekedt hangú baromfi a félelemtől egy darabig jajveszékelt, de hamar alulmaradt. A metsző fogak roppantása kegyetlenül elnémította a szerencsétlent.
A tyúkólat és az udvar környékét toll lepte el mindenütt. A ravasz róka most sikerrel járt, nem úgy, mint a védtelen tyúk.
A mi rókánk boldogan vitte haza a zsákmányt aznap éjjel. A büszke családfő minden éjjel eljárt hazulról a faluba, besurrant a házakba és onnan élelmet lopott. Így ment ez még jó pár napig. Minden jól alakult, a kölykök szépen cseperedtek, mindannyian boldogok voltak, kivéve a faluban megkárosított gazdák.
Elhatározták, hogy ez nem mehet így tovább. Összedugták erre azok úgy a fejüket, hogy uram-teremtőm, estére egy olyan kelepcével várták a ravaszdit, hogy az minden oldalról az oda besétáló figyelmetlen és elvakult négylábút vasrács zárta körbe. Mindhiába erőlködött mérhetetlenül, nem tudott kimászni, nem tudta magát kirágni sem, bárhogy vonyított, a ketrec foglya maradt. Megtörve és keserve könnyhullatás közepette vette tudomásul, hogy csapdába esett, és nincs kiút.
Reggel a gazdák megtalálták a zokogó rókát. Az egyik közülük fogott egy nagy husángot, hogy most azonnal kettéhasítja ennek a vörös szörnynek a fejét, amiért olyan sok kárt okozott neki. Egy másik gazda azonban mégis a védelmére sietett. Azt mondta a többieknek:
- Vigyük be a városba, adjuk be az állatkertbe, ott majd móresre tanítják! Így is tettek a megkötözött rókával. Haj, jaj! Itt azonnal a vasrácson fémes hangot adva nagyot kattant a vaslakat. A nyomorult ezt látva még hangosabban kezdett el vonyítani, de senkit sem érdekelt, hogy neki milyen hatalmas is a bánata.
Új otthonában a rókának soha nem volt gondja az ételre. A boldogtalant a mindennapi friss, finom étel sem vidította már fel. Mindennap jóllakhatott már, amiért neki semmit sem kellett tennie. A szomorúsága oly hatalmas lett, hogy gyönyörű vörös szőre kifakult és átvette a vasketrec szürke színét.
Túlkésőn tanulta meg, hogy a lopásaival sok embernek sok kárt okozott, és emiatt elvesztette két nagy kincsét.
Ugye tudjátok, mit? Igen, jól mondjátok!
A szép családját és a szabadságát már soha nem kaphatta vissza. A magára hagyott család hogy boldogult a zöld erdő mélyén azt ugyan én nem tudhatom, de azt igen, ha a vakmerő róka nem járt volna el lopni, akkor még most is szabadon vadászhatna szerelmével és a kicsinyeivel abban a hatalmas erdőben, amit akkor ő még oly kicsinynek vélt.
Így volt, igaz volt! Aki nem hiszi, járjon utána!
Gyurka esete a hurkával szerkesztés
Hol volt, hol nem volt a hetedhét országon innét, az Óperenciás tengeren egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy nagyon szegény ember. Volt neki egy felesége, aki egyet gondolt s meghalt. Ha meghalt, hát el is temették. Az Isten nyugtassa meg! Ítéletnapkor úgyis feltámad! Ugye gyerekek?
Ennek a szegény embernek volt egy fia, aki állandóan éhes volt. Ezt az éhenkórászt Gyurkának hívták.
No hiszen szerencsétlen fejének, nem csak az üres hasával, de még a nevével is rengeteg baja volt! Ismerősei és pajtásai folyton csúfolkodtak vele.
- Gyurka-hurka!
- Kell neked a hurka?
- Mi van, nincsen hurka?
Kellett volna hát a bolondos fejének, de hogyha egyszer nem volt, mit tehetett?
- Megálljatok csak, - gondolta ez a Gyurka - azért is enni fogok hurkát, de annyit...hogy belé fogok pukkadni!
Elindult hát iskolába. Továbbtanult. Megtanulta a mészárosok szakmáját, ha valaki így jobban érti, hentesnek tanult ez a Gyurka. Kitanulta ezt a nehéz mesterséget becsülettel. Három esztendő eltelte után nagyon jó eredménnyel hagyta el az iskola falait.
Vett egy kést, meg egy bárdot magának, aztán elindult világgá szerencsét próbálni. Előtte még azt mondta őszszakállú apjának:
-Apám én addig megyek most, ha kell tengert is átszelek, de addig meg nem állok, amíg egy malacra szert nem teszek. Hadd együnk már mi is egy igazán jót végre!
Ment, mendegélt Gyurka hegyeken-völgyeken által, és egyszer csak egy hatalmas zöld tisztásra ért. Amint menne tovább, hát meglát egy girhes döglött lovat, mellette csöpögő nyelvvel egy rozsdás színű sánta kutyát, egy hatalmas karmokkal és fél szárnnyal verdeső mérges sast és egy nagyon ugráló, ideges hangyát.
A három oktalan állat éktelenül veszekedett.
Nem tudták igazságosan háromfelé osztani egymás között azt a döglött lovat.
Te jó Isten! Az elvetemült hangya éppen pofon akarta ütni a sánta kutyát, de szerencsére abban a pillanatban ért oda Gyurka. Hej, bezzeg most nagyon megörültek az állatok, hogy közéjük jött egy okos és lelkes állatféle aki, majd így törvényt csinál köztük. A kutya rámordult Gyurkára, hogy most azonnal ossza fel közöttük azt a döglött lovat, mert mindjárt éhen vesznek.
- De nagyon vigyázz! - vicsorogta -, ha nem igazságosan osztod el, akkor te nagyon pórul fogsz járni, de ha jól végzed a rád bízott munkát, akkor majd te is jó tett helyében jót várhatsz cserében!
Ha hiszitek, ha nem, Gyurkának nem szállt inába a bátorsága. Emlékeztek-e még gyerekek milyen mesterséget tanult ő meg, mielőtt világgá ment volna?
Bizony, bizony ez a Gyurka gyerek nem is kérette magát. Felgyűrte az inge ujját. Tarisznyájából elővette a szerszámait és nekiállt az állat szétbontásának és elosztásának.
A ló húsát ügyesen lefaragta és odaadta az izgatott kutyának. A belét kivette, majd odaadta a törött szárnyú sasnak, aki még íziben a párolgó ételre vetette magát. A fejét és a csontját a hangya elé vetette, hadd rágódjék rajta, amíg a foga bele nem törik majd.
Mind a hárman jóllaktak és nagyon elégedetten pihentek tovább a tisztáson. Volt ám hálálkodás! Nem tudták elégszer megköszönni, hogy ilyen jót ehettek.
A hangya szót kért:
- No te szegény legény mondtuk neked, hogy jó tétel helyében jót várj!
Hát neked adom ezt a szőrszálat, jól vigyázz rá! Egyetlen egy kívánságodat teljesíteni fogja.
Gyurka orrára ugorva a hangya , kihúzott a hóna alól egy vékonyka szőrszálat s átadta neki.
- Kitudja, talán egyszer jó hasznát veheted majd, ezért jól gondold meg mikor és mit kívánsz!
- Jól van! - gondolta Gyurka, majd kíván valamit, csak előbb hadd találkozzon rég nem látott atyjával. Álmai malacpecsenyéjét, kocsikerék nagyságú hurkát és kolbászt fog kívánni magának és apjának, ha hazaér.
Gyurka megköszönte az ajándékot. Elbúcsúzott a megbékélt állatoktól, és elindult valamerre. Ment arra amerre a lába vitte, amíg el nem fáradt. Tengereken innen és túl, zöld erdőn által, nem is igen messze, csak egy kicsit lefelé, azután egy kicsit felfelé, csak ment-mendegélt, amíg nagy sokára rozzant házukhoz nem érkezett.
A viskóba belépve az apját az ágyban találta, aki meg éppen a halállal viaskodott. Látva mindezt, hát a mi Gyurkánk egy pillantásnyit sem gondolkodott azon, mit is kívánjon az ajándékba kapott hangya szőrszáltól. Elővette a kalapja mellől és a háta mögé dobta (mert ezt az utasítást kapta a hangyától).
Na mit gondoltok, mit kívánt? Nem kívánt palotát, pénzt, hatalmat, sem csöpögős sült pecsenyét, de még az oly rég áhított hurkát sem kívánta már.
Igen, jól gondoljátok gyerekek! Nem kért magának semmit sem, csak azt akarta, hogy a nagyon beteg apja, az egészségét visszakapja. Neki ez minden földi kincsnél többet ért.
A kívánság elhangzása után a pici szőrszál irdatlan szikrákat szórt szét a szobában. Olyan éktelen hangot és fényt bocsájtott ki magából, hogy a halál sietve menekült ki az apja elgyengült testéből.
A halál markából megmenekülve, hatalmas boldogság lett úrrá apán és fián. Átölelték egymást és a szegény ember örömmel újságolta el a fiának, amíg ő a távolban próbált szerencsét, addig ő egy gazdag földesúrnál volt napszámos, aki becsületes munkája fejében egy kis malacot adott neki fizetségül. Fiára emlékezvén Hurka-Gyurkának nevezte el.
Az öregember azt mondta a fiának:
- Szaladj fiam, hátul az udvarban, a szénában talán még megtalálod szegényt, nézd meg él-e még!
- Nagy betegségem miatt napok óta nem tudtam gondozni a malacot.
Hát bizony ám, a malac elég gyengécske volt már, de szerencsére élt még! Ennek a mi Gyurkánknak olyan nagyon megörült a szíve, amikor meglátta a rózsaszín, szőrös, kurta farkú állatot, hogy azt ti el se hiszitek.
Telt-múlt az idő, a sok szeretet, a gondozás és az ápolás meghozta gyümölcsét, ugyanis a malacból immár hatalmas disznó lett. Ha hiszitek, ha nem még sem lett belőle hurka, mert annyira a Gyurka szívéhez nőtt a Hurka-Gyurka, hogy nem lett volna szíve kést mártani belé, így inkább ették az üres paszulyt és a puliszkát. Gyurka evett-e valaha hurkát, azt bizony én nem tudom, de szent igaz, hogy valahol Gyurka, az apja és a disznó a zöld fűben egymás mellett boldogan heverésznek!
Így volt, igaz volt! Még ma is élnek, ha meg nem haltak!
Ha nem hiszitek, járjatok utána!
Kalandor rágcsálók szerkesztés
I. rész szerkesztés
Hallgassatok ide gyerekek, hadd mondok egy mesét néktek most! A mesém szóljon két lustácska leányról, két iciri-piciri hörcsögről, egy duci tengeri malacról és egy hoppon maradt kutyáról. Az úgy volt, hogy volt egy kis falunak a közepén egy picinyke házikó. Abban élt egy szegény ember és egy szegény asszony, s annak két lánya. A leánykák ritkán játszottak együtt, de annál többet vitatkoztak.
Ennek a két lánynak a szülők egy nap vettek egy nagyon kedves tengeri malacot. Azért, hogy ne legyen magányos szegényke, hát egy ismerőstől hoztak még két ici-pici hörcsögöt. Alig egy hónap elteltével hat még kisebb hörcsög jött a világra. Nagy örömmel fogadta a család a gyarapodást, ám a hörcsögök egyre csak nőttek, így nyolcan már nem fértek el picinyke házikójukban.
Egy nap rokon érkezett a házba, aki szívesen vállalkozott arra, hogy négy kis hörcsögöt és azok szüleit elviszi magához és felneveli őket. A kisebbik lány nehéz szívvel engedte útjára a nagy hörcsög családot, de vigasztalódott azzal, hogy neki maradt még két kis hörcsöge, és ők amúgy is lányok, mint ő és a nővére.
A két lány sokat játszott a kis kedvencekkel, de közben felvetette őket a hatalmas gond, hogyan is osszák meg egymás közt az állatok gondozásával járó munka terhét. Húzták-vonták, nap mint nap csak tologatták-halogatták a döntést. Az almot, azt nem tisztították! Szomjúság ellen zöld füvet sem igen akaródzott gyűjteni nekik.
Egy nap a szegény asszony megelégelte, hogy rámaradt a takarítás és az állatok gondozása. Gondolt egyet és fogta a rágcsálókat és elindult velük városnézőbe. A szegény ember és a szegény asszony ment egyik városból a másikba. Állatboltban prőbálták otthagyni a kisállatokat, de még ingyen sem akarta őket befogadni senki.
Eközben a nagy lány az iskolából, a kisebbik az óvodából hazaérkezvén nem találták az állatokat. Menten felhívták az anyjukat telefonon. Tud-e valamit a dologról? - MI történhetett? - kérdezték aggódva.
Az anyjuk következetesen elmondta nekik, hogy ő most egy boltban van, ahol arról egyezkedik éppen, miként adhatná be az állatokat megőrzésre vagy eladásra, mert ők ketten nem gondozták megfelelően a rájuk bízott rágcsálókat. A hír Hallatára mindkét gyermek szívébe hatalmas szomorúság költözött. Könnyezve siratták meg kedvenceiket.
Az asszony így próbálta megleckéztetni és felelősségre nevelni a megszeppent lányait. Megsajnálta mégis mihaszna gyermekeit, ezért kisomfordált a boltból és hazavitte a rágcsálókat nekik. A lányok repeső boldogsággal fogadták az elveszettnek tűnt kis állatokat.
Attól a naptól kezdve a nagylány takarította ki az ólakat és közösen gondoskodtak arról, hogy állandóan legyen friss zöldség és eleség mind a három állatnak.
II. rész szerkesztés
A két hörcsög napról-napra nőtt, fejlődött és egyre többet verekedett. Állandóan visítoztak, ha kellet, ha nem egymásba haraptak. Volt, hogy a félelemtől be is pisilt a gyávábbika. Pedig a másik csak körbeszaglászta. Azért, hogy ne sérüljenek meg, külön kellett őket helyezni. A tengeri malac az jól megfért a bőrében. Neki csak az volt a fontos, hogy legyen elég zöld uborkája, sárga répája és finom tápja. Amikor megérezte a zöldség szagát, ahogy a torkán kifért nyitott szájjal visított. Viccesen nézett ki, ahogy két tappancsával támaszkodott és közben magasra ágaskodott. A sok finomságot, mint egy gép bedarálta. Hófehér bajuszkája föl és alá szaladgált tojás alakú fején. Fekete-fehér szőrét simogatva különös búgó hangot hallatott. Előfordult, hogy akár egy ló, beléd rúgott. Foltos, mintás szőrbundát viselt, ezért az ő neve Folti lett. A malacka mit sem sejtve az élet nehézségeiről folyton csak az élelmet követelte. Viszont a két pufók hörcsög az más volt...
Jaj hogy el ne feledjem! Hát elárulom az ő nevüket is. Egy filmbéli patkányról lett elnevezve az egyik, akinek a becsületes neve Lecsó lett. A másiknak egy szembetegség miatt Egyszemű lett a neve.
Egy nap a hörcsögök megunták a tétlenséget. Azt gondolták elindulnak világot látni. Egyszer az egyik, máskor a másik indult el csavarogni. A szabadulásuk érdekében kihasználtak minden pici lehetőséget. Hosszú fűszálra másztak, dió héjára felálltak, kenyérhéját megrágták és hídnak használták, a répa és az uborka szélét széknek hitték. Addig húzták-nyújtották puha testüket, amíg kapaszkodóra nem leltek. Kicsiny ujjacskájuk megmarkolta az ól szélét, és mint a sportolók felhúzták maroknyi duci testüket, majd sérüléssel nem törődve, piciny lábuk segítségével vakmerően átlendítették szőrmókos testüket a falon kívülre.
Volt eset, amikor cipőben landoltak. Volt amikor kéztörlő guriga belsejében töltöttek egész napokat. Hiába próbáltak onnét menekülni, fogságba estek, amíg szökésükre fény nem derült. Üres pofazacskóval, puha pocakkal tértek vissza otthonukba, ahol boldogan majszolták a sok finomságot, amit a forgács alól sietve előkaparásztak és két kezükbe véve elrágcsáltak. Gondolták talán, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, de ez az érzés hamar elillant és jött a szabadulás utáni vágy. Volt, hogy beestek egymás üvegfalú otthonába és hangoskodva, perlekedve köszöntötték egymást. Volt, hogy Foltihoz pottyan be valamelyikük. Ugyanis egymás mellé volt rakva mindhármuk lakhelye. Arra is akadt példa, hogy a malacka kukkantott át hozzájuk hívatlanul, mint egy rabló, mohón felfalta a maradék zöldet, amit náluk forgács közé rejtve még megtalált.
Egy-egy ilyen kiruccanás után jó sok időt vett igénybe, amíg felöltötték magukat élelemmel, mert farkas éhesen kóboroltak az amúgy kicsiny, de számukra hatalmas szobákban.
A kisállatok egy percet sem tudtak egy helyen együtt elviselni. Mindig emberi segítség kellett nekik ahhoz, hogy ne sérüljenek meg, pedig testvérek voltak ám! Kár, hogy téli időben nem egymást melegítve, egymást szeretve töltötték napjaikat vagy egymást kergetve múlatták volna hosszú óráikat.
III. rész szerkesztés
A tél a végét járta, így egy verőfényes napon a szegény ember kora reggel elment dolgozni. Felesége munka után hazaérve sietett megfőzni az ebédet, hogy a család meleg ételt ehessen. Főzés közben nyitva hagyott ajtót, ablakot, hadd áradjon be a napsugár éltető ereje. Hadd teljenek meg friss levegővel a kicsiny szobák! Aznap a házban nem volt senki, csak az asszony és a rágcsálók. Négyen négyfelé voltak, de csak egy nagyon rövid ideig volt nyugalom, mert történt valami, ami tragikus is lehetett volna, ha nem érkezik időben az életmentő segítség.
Az asszony tett-vett, pakolt, takarított, mosogatott, háttal állt a bejárati ajtónak. Egyszer csak hatalmas zörgésre lett figyelmes. A belső szoba irányából zaj szűrődött ki. Az asszony tudta, hogy rajta kívül nincs senki sem otthon.
Gondolta talán a nyitott ablak miatt a huzat az, ami miatt volt a nagy lárma. - Talán a nagylány érkezett meg dühösen? - Ő ezt nem vette volna észre?
Csak egy pillanatra tanakodott, mert közben szaladt be az egyik szobából a másikba. Megállt döbbenten és mosolyogva fogadta, hogy a szomszédban lakó Picur nevű kutya beállított a házba és a nagyszobában vadul kergette az ólból kiborított malacot, a Foltit.
Szegény malac az életéért küzdve visongva bújt a szék alá, majd remegő csülkökkel rohant a kályha mögé, ahová a kitűnő szimattal megáldott eb akadály nélkül követhette őt. Picur a selymes fényű, koromfekete szőrű, vén tacskó kutya, a család jó barátja volt. Gyakran szeretett fiú létére engedély nélkül a lányok után futkározni és idegenben szaladgálni...
Az asszony hamar felmérte a helyzet súlyosságát. Gyors mozdulattal nyakon csípte a kopót és, mint egy csintalankodó gyereket ölben vitte a gazdájához. A felizgult kutyát közösen kötötték meg, őt aki reggel óta a faluban csatangolt. Éhkoppon maradt a kutyus, aki hívatlanul akart malacpecsenyét enni.
Foltit befogni sok időbe telt, ugyanis megismerte a halálfélelmet és ezért ő csak szaladt és szaladt... Az izgalomtól megvakultan ügetett, szőre, mint a ló sörénye a vihartól hullámzott, de elkapta az asszony ügyesen, megsimogatta, prüszkölő orrára csókot nyomott és zöld uborkát jutalmul a szájába rakott. Megdicsérte a malacot, mert bátran küzdött és a nagyobb elől okosan elszaladt.
Erre mondja a régi közmondás: Szégyen a futás, de hasznos!
Szerencsével fejeződött be a rágcsálók eme kalandja, így ők tovább fontolgatják szabadulásuk lépteit. Sok munkát és sok vidám percet nyújtanak a szegény embernek és családjának.
Így volt, vége volt, igaz volt! Aki nem hiszi, járjon utána!
Mici a postás macska szerkesztés
Tudok egy mesét egy macskáról, hallgassátok figyelemmel, elmondom hát nektek! Hol volt, hol nem volt valahol messze volt, de nem is olyan messze. Talán a falu végén? Vagy az előtt? De lehet, hogy itt köztünk, élt egyszer egy asszony. Ez az asszony volt felelős azért, hogy a faluban mindenki időben megkapja leveleit. Ő a postáskisasszony volt, akit Suzynak hívtak.
A leveleket télen-nyáron, jégesőben-kánikulában is el kellett juttatni kivétel nélkül mindenkihez. Igen sok munka akadt a kis falu postahivatalában.
Az ott dolgozó két postásnak nem lehetett semmilyen kifogása, hogy valaki miért nem kapta meg aznap a küldeményét, egy okot kivéve:
Ugyanis előfordult elég gyakran, hogy az utcákat elszabadult kóbor kutyák vették uralmuk alá. Ilyenkor arra járni gyalog igen veszélyes feladatnak számított.
Senki nem tudott, és nem igazán mert a kutyákkal szembeszállni. A félelemtől inkább bezárva várták ki, amíg az ebek megunták az utcai randalírozást, és csaholva haza mentek.
Nem mehetett ez így tovább! Sokszor megesett, hogy a kutyák széttépték a leveleket, amiket a postás tett be a ládába. Néha a postásokat is meg-megharapták. Itt-ott belekaptak valamelyikük fertályába. - Valami segítség kellene erre a hatalmas gondra! - panaszkodott a két postás Syzinak!
Összedugták a fejüket és valamelyiküknek egy elvetemült ötlete támadt. Ilyen hatalmas nyomás hatására Suzy egy új munkaerőt vett fel segítségül. Soha nem találjátok ki, hogy ki volt az!
Hát elmondom nektek! DE jól kapaszkodjatok meg valamibe, nehogy a nagy nevetéstől elguruljatok valahová! Egy Mici nevű macskáról van szó.
Mici, a macska napja nagy részét alvással, szépítkezéssel töltötte. Éjjel-nappal dorbézolt. Gyakran fiú macskákkal kóborolt. Reggel késve, csatakosan és fáradtan érkezett haza.
Gazdája székében elterülve órákig aludt. Ha felébredt őkelme, szeretetre és gondoskodásra vágyott. Egy kiadós reggeli után amerre ment, mint egy dáma kellette és illette magát.
Suzy, a postáskisasszony egy nap megelégelte Mici kicsapongásait, ezért így szólt hozzá:
- Ejnye, no Mici! Te az én házamban laksz, ezért mostantól fogva nem lehetsz ilyen naplopó. Eredj! Mostantól fogva keményebben fogsz dolgozni, hiszen az étel, amit te szeretsz, nagyon sokba kerül. Ha nem akarsz munkát keresni, akkor most nagyon jól figyelj!
A macska unatkozva fogadta gazdája mondandóját.
- Felfogadlak kézbesítőnek. Te is postás leszel. A feladatod az lesz, hogy a kutyák által ostromolt utcákba neked kell eljuttatni a leveleket. Te sokkal gyorsabban tudsz futni, mint a másik két kézbesítő, és különben is, ők elég ijedősek.
-Rendben van kis gazdám! - válaszolta hamarjában Mici.
-Fizetségül jó kosztot és kvártéjt adok neked, ha becsülettel végzed majd a munkádat. Minden napra egy nagy tál mézes, meleg tejet kapsz fizetségül és a Csövi kandúr szerelmed is, akivel tudom jól, hogy már a családalapításon gondolkoztok.
- Ő is veled maradhat a fészerben, de ezért neked sokkal többet kell dolgoznod! Nem úgy, mint, ahogy eddig tetted!
- Jól van! -válaszolta Mici.
Ezt a szóbeli szerződést egy kézfogással pecsételték meg.
Gyerekek, ti nem tudjátok, azt amit én! Ugyanis Mici amikor meghallotta, hogy mi lesz a dolga, igen megörült neki.
Ennek a mi macskánknak a sok rossz szokás mellett volt még egy hóbortja. Ezt a csúnya szokást, a kicsit kancsal szemű, lustácska és állandóan unatkozó Csövitől tanulta.
- Sejtitek, mi lehet az?
Imádta a falu kutyáit bosszantani. Mindig csúfondárosan kacagott rajtuk, amikor sikerült elszaladnia előlük. Szóval ez a munka nem volt nagy kihívás a számára, de azért nagyon tetszett neki.
Ezért is vállalkozott ilyen gyorsan rá.
Suzy a postáskisasszony, az új kézbesítő macskának, a Micinek egy nap varrt kutyabőrbőrből egy pár vízálló csizmát és egy olyan cifra gúnyát, hogy hét szomszéd faluból is csudájára jártak.
Mici a hátára vette a bolhabőrből és kutyaszőrből készült tarisznyáját és elindult dolgozni.
- Az első munkanapodon Micikém a Kóbor utca 1. szám alatt lakó Döme bácsinak add át ezt a levelet! - mondta reggeli induláskor neki Suzy.
Hej uccu neki! Mici nagy vidáman elszaladt. A nagy iramtól csak úgy lobogott a szőre. Meg sem állt, amíg az úton álló kutyákhoz nem ért. Éppen ebben az utcában portyázott Berci és Marci a két éhes megvadult kutya.
Nekik volt éppen a gazdájuk a kegyetlen Döme bácsi, aki egy nagyon furcsa vénember volt. Hetekig egy álló falást sem vetett a szerencsétlen, éhező kutyái elé. Gondolta: Majd megélnek valahogy! Őt már nem érdekelte a két kutya sorsa
Mici éles hallásának köszönhetően meghallotta azt, hogy Berci éppen odasúgja Marcinak:
- Te figyelj, ma sem ettünk még semmit! Látod te is, amit én? Csípjük el!
- Ne is mondd, csak úgy kopog a szemem az éhségtől! - válaszolt vissza Marci kutya.
- Tied a feje, enyém a farka... Támadááás!!!
Ketten kétfelől támadtak, próbálták elkapni a falatnyi méretű Micit.
A postástanoncnak szegődött macska, nézett jobbra, nézett fölfelé, kerülgette a kutyákat erre is, arra is. Csak nem tudta módját ejteni, hogy valamiképpen átjusson rajtuk. Gondolkodott erősen, hogy mit is tegyen. Addig törte csuda okos kobakját, amíg eszébe nem jutott a nagy ötlet. Mivel a vénember postaládája olyan rozoga volt, mint ő maga, állandóan kiesett belőle a levél, ezért a terv az lett, hogy a kutyák fején ugrálva fog tudni bejutni az udvarba. Onnan nagyot szökkenve ugrik fel az ablak párkányára, és majd ott kézbesíti Döme bácsinak a levelet.
Mielőtt ugrott volna egyet, hogy elterelje a figyelmet, egy hatalmas pofont kevert le mancsával Bercinek.
Hosszú farkával ostorként csapott le Marci hátsójára. Az egyik szikrákat látott percekig, a másik pedig a porban vonaglott.
A két kutya összenézett, megszeppentek s mikor kezdtek felocsúdni, akkor álltak neki gondolkodni.
- Ugyan miféle lény lehet ez itt, aki kutyabőr ruhában, hencegve pofozkodik velünk?
- Lehet, hogy kutyát eszik? - rettegve tanakodtak tovább...
-Jóóónapot! Van itthon valaki? - kiáltott be Mici Döme bácsinak.
Közben felugrott az ablakpárkányra, ott a puha mancsával kiszedte tarisznyájából a levelet. Hiába karmolta az ablaküveget, a csikorgó éles hangot sem és a kiáltást sem hallotta meg a vénember. A résnyire nyitott ablakon ezért Mici betuszkolta a levelet. Sietnie kellett, mert újra támadásba kezdtek a kutyák.
Mici csak úgy tudta megvédeni magát a hatalmas fogú, habzó szájú, vicsorgó vérebek ellen, hogy egy-egy mancsából mindkét kutya orrába mélyesztette a tűhegyesre csiszolt karmait. Most már annyira megijedtek, hogy végleg eliszkoltak mind a ketten.
Az egyik fülére süket vénember, valahogy most mégis meghallotta, hogy kutyái éktelenül vonyítanak valami miatt. Káromkodva az ablakig botorkált, éppen a szokásos szitkozódását kezdte volna el, amikor nem hitt a hályogos szemeinek.
Meglátta, hogy egy kötekedő macska kidugott nyelvvel csúfolja az ő két bokorba menekülő és félelemtől reszkető házőrzőjét. Hej, ez a vaksi és fogatlan vénember úgy megmérgelődött, hogy azt nektek el sem tudom mondani!
- Állj meg disznó! - kiáltott a macskára.
- Mindjárt kitépem azt a rusnya bajszod!
-Mit kiabál kend? - kérdezte vissza tisztelettudóan Mici a kerítés túloldaláról (nem hallotta jó Döme bácsit a rettentő kutyasírás miatt).
Ahogy a vénember zsörtölődött, éppen a keze ügyébe került egy darab egérrágta sajt. Azt úgy vágta a pökhendi, csúfolkodó macska után, hogy majdnem leesett a kerítésről Mici.
Takarodj innen te istentelen! - üvöltötte a vénember.
Mici látva ezt, a két szeme épségére fittyet hányva még röptében kapta el a sajtot. Bolhabőr tarisznyájába gyömöszölte gyorsan a finomságot. Kimondhatatlanul szerette a sajtot.
- Köszönöm kendnek a jóságát! - köszönte meg Mici vidáman a vénembernek, hogy ilyen figyelmes volt és az ő fáradozásáért ilyen finom étellel jutalmazta. Integetve búcsúzott a káromkodó vénembertől.
Boldogan sietett vissza a postára. Beérve gazdaasszonya Suzy nagyon büszke lett az ő dolgos macskájára. Megdicsérte, megszeretgette és megjutalmazta a munkájáért Micit és szerelmét Csövit is.
Amikor Mici elmesélte a történteket neki, megkérte, hogy legközelebb ne csúfoljon ki senkit és ne verjen meg senkit sem, mert az csúnya és illetlen viselkedés.
-Próbáld meg végezni a munkádat úgy, hogy mindig büszke lehessek rád! Vigyázz a rád bízott értékekre! Lehetőleg munkád során senki és semmi ne sérüljön meg! - kérte meg Micit Suzy.
Teltek a napok, hetek. Mici hamar megtanulta a postás mesterséget. Ügyessége nagyobb lett a bátorságánál. Híre is kerekedett az egész faluban, de még az országban is. Mindenütt azt beszélték, hogy ő a környék csoda postása. Lett is neki akkora becsülete, hogy kalendáriumba írták a nevét.
Közhírré tétették világszerte, hogy Mici hatalmas bátorsága és ügyessége miatt képes minden kutyát legyőzni, ezért senki semmilyen ellenállást ne tanúsítson, ha vele találkozik.
Talán éppen ez a kis falu az, ahol mindenki időben jut a leveléhez? Ha igen, mindenki boldog lehet ezért. Még a falu kutyái is megtanulták hamar, hogy Micit, a postást nem üldözni, hanem tisztelni kell.
Ki tudja ma is békében élnek-e még az örök ellenségek, a kutya és a macska?