Ábrándok
| Ábrándok szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Ambrozovics Dezső |
Két csendőr egy csavargót kísér a városba, aki nem emlékszik a nevére. Az egyik csendőr fekete szakállú, zömök és annyira rövidlábú, hogy hátulról nézve úgy látszik, mintha lábai sokkal lejjebb kezdődnének, mint más embernél; a másik hosszú, sovány és egyenes, mint a bot, ritka, sötétvörös szakálla van. Az első az árokszélen megy, ide-oda nézeget, hol egy szalmaszálat rágcsál, hol a kesztyűjét harapdálja, nagyokat csap a combjára és mormog hozzá, egyszóval mindenképpen gondtalan és könnyelmű benyomást tesz; a másik sovány arca és keskeny vállai ellenére erősnek, komolynak és jóravalónak látszik s egész alakja hasonlít az óhitű papokhoz, vagy azokhoz a katonákhoz, akiket régi képeken látunk; neki az isten „a bölcsesség mellé még homlokot is adott”, vagyis kopasz az istenadta, ami még határozottabbá teszi külsejét. Az elsőt Andrej Ptahának, a másikat Nyikandr Szapozsnyikovnak hívják.
Akit kísérnek, éppenséggel nem felel meg annak az elképzelésnek, amelyet az emberek a csavargókról rendesen alkotni szoktak. Apró, beteges ember, gyenge és nyavalyás, arcvonásai jelentéktelenek, színtelenek és rendkívül határozatlanak. Szemöldöke ritka, pillantása alázatos és jámbor; bajusza alig pár szál, bár már túl van a harmincon. Bátortalanul, meggörnyedve lépdel s kezét a zsebében tartja. Ócska prémes, drapp színű gallérja, mely éppen nem parasztos, a sipkája széléig fel van gyűrve, úgy, hogy csak egy vörös orr merészkedik ki alóla isten szabad világára. Behízelgő tenorhangon beszél, olykor egyet köhint. Nehéz, nagyon nehéz benne felismerni a csavargót, aki titkolja saját nevét. Sokkal inkább istentől elhagyott szerencsétlen kispap, vagy részegeskedése miatt elcsapott írnok, avagy valami kereskedő fia vagy unokaöccse lehetne, aki kevéske erejét a színpadon akarta kipróbálni és most megyen haza, hogy eljátssza a tékozló fiúról szóló példabeszéd utolsó felvonását; s a közömbös türelem után ítélve, amellyel a feneketlen őszi sarat tapossa, lehetne valami fanatikus kolostori szolga, aki egyik orosz kolostorból a másikba vándorol, kitartóan keresve, de nem találva „a békességes és bűntelen életet” . . .
Az utasok már régóta úton vannak, de azért sehogysem tudnak tovább jutni. Előttük vagy öt rőfnyi látszik a sáros, barnásfekete útból, mögöttük ugyanannyi, azontúl pedig, amerre csak néz az ember, a fehér köd áthatolhatatlan fala emelkedik. Mennek, mennek, de a föld ugyanaz marad előttük. Itt-ott felcsillan egy négyszögletes fehér kő, egy repedés a földben, vagy egy csomó elszórt széna, feltűnik egy homályos tócsa, majd egyszerre felbukkan egy elmosódott árnyék. Minél közelebb érnek hozzá, annál kisebbnek és sötétebbnek látszik; még közelebb – s az utasok előtt ott áll a hajlott vasútoszlop lekoptatott számával, vagy egy szánalmas nyárfácska, lucskos és meztelen, mint az útszéli koldus. A kis nyárfa valamit suttog sárga lombjának maradványairól, egy levélke leszakad és lassan lehull a földre. És ott megint sár, homály és az út szélén sötétbarna fű. A fűszálakon zavaros, kártékony cseppek lógnak. Ezek nem a csendes öröm könnycseppjei, amelyeket a napot köszöntő föld ejt, s amelyekkel hajnalonként a fürjeket, a harisokat és a karcsú, hosszúcsőrű szalonkákat itatja. Az utasok lábai beleragadnak a szívós, nehéz sárba. Minden lépés megerőltetésbe kerül.
Andrej Ptaha kissé izgatott. A csavargóra néz és próbálja megérteni, hogy lehet, hogy ez a józan, eleven ember nem emlékszik a saját nevére.
– Igazhitű vagy te? – kérdi tőle.
– Igazhitű – felelte röviden a csavargó.
– Hm. Hiszen akkor meg vagy keresztelve?
– Hát hogyne . . .? Hisz nem vagyok én török . . . Templomba is járok, böjtölök is és böjti napokon nem eszem tiltott ételeket. Pontosan eleget teszek a lerigiómnak.
– Nos hát akkor, hogy hívnak?
– Hívj, ahogy tetszik, fiam . . .
Ptaha vállat von és a legnagyobb csodálkozással veri a combját. A másik csendőr, Nyikandr Szapozsnyikov szépen hallgat. Ő már nem oly naiv, mint Ptaha és bizonyára igen jól tudja, mi az oka annak, hogy az igazhitű ember titkolja a világ elől a nevét. Kifejezésteljes arca rideg és szigorú. Egyedül jár, nem ereszkedik le annyira, hogy üres fecsegésbe kezdjen társaival, iparkodik még a ködnek is megmutatni méltóságát és józan gondolkodását.
– Az isten tudja, hogy értsen meg téged az ember! – folytatta fürkészve Ptaha. – Parasztnak nem vagy paraszt, úrnak nem vagy úr, talán valami olyan középfajta vagy. A minap a szitát mostam a tóban és a kezemmel egy csíkos hüllőfélébe akadtam. Farka is volt. Eleinte azt hittem, hogy hal, akkor nézem – hát talpai is vannak. Se hal, se kígyó nem volt, hanem az isten tudja, miféle fajta. Hát ilyen vagy te is . . . Mi is vagy te tulajdonképpen?
– Én paraszt vagyok – sóhajtott fel a csavargó. – Édesanyám jobbágy volt. A külsőm ugyan nem parasztos, az igaz, mert egészen más volt a sorsom, jó ember . . . Az anyám dajka volt az uraknál és mindene megvolt neki, és én, mint az ő húsából és véréből való, én is ott éltem az úri házban. Becézgettek, kényeztettek és azon a ponton voltak, hogy jobbágyi származásom ellenére derék emberré neveljenek. Ágyban aludtam, mindennap valóságos ebédet ettem és úri módon nadrágot meg fűzős cipőt viseltem. Amit az anyám evett, abból kaptam én is; az uraság adott neki pénzt ruhára, ő meg engem öltöztetett . . . Szép élet volt ez! Ha azt a sok csemegét és süteményt, amit gyermekkoromban összeettem, most eladnák, egy szép lovat lehetne rajta venni. Az anyám megtanított írni, olvasni, belém oltotta az istenfélelmet és annyira kicsiszolt, hogy még ma sem tudok semmi parasztos vagy illetlen szót kiejteni. Én, fiam, pálinkát sem iszom, tisztán öltözködöm és tisztességes társaságban is szépen tudom magamat viselni. Ha még él, az isten adjon neki jóegészséget, ha pedig meghalt, örök nyugodalmat adj az ő lelkének, én istenem, a te országodban!
A csavargó leveszi kopasz fejéről a sapkát, ég felé emeli szemét és kétszer keresztet vet magára.
– Küldjed őt, istenem, édes, nyugodalmas helyre! – szól elnyújtott, inkább vénasszonyos, mint férfias hangon. – Tanítsd meg, istenem, a te rabszolgádat, Kszenyiját, a te tiszteletedre! Ha kedves jó anyám nincs, úgy én most egyszerű és közönséges paraszt volnék! Így pedig, fiam, bármit kérdezhetsz tőlem, mindenhez értek; a világi és az egyházi íráshoz, az imádsághoz, a katekizmushoz. És az írás szerint élek. Az embereket nem bántom, a. testemet megőrzöm tisztán és teljes épségében, a böjtöt megtartom s csak akkor eszem, amikor szabad. Más embernek csak az ivás és pletyka okoz örömet, de én, amikor időm van, félreülök egy szegletbe és könyveket olvasok. Olvasok és közben sírok, sírok . . .
– És vajjon miért sírsz?
– Olyan meghatóan írnak! Némelyik könyvért egy ötöst is adsz, aztán meg sírsz és sóhajtozol a végletekig.
– Az apád meghalt? – kérdi Ptaha.
– Nem tudom, fiam. Nem ismerem az apámat . . . mi tűrés-tagadás benne. Én úgy magamban azt hiszem, hogy törvénytelen fia voltam az anyámnak. Az anyám világéletében uraknál élt, és nem akart holmi egyszerű parasztemberhez hozzá menni . . .
– És így inkább valami úré lett, mi? – szólt Ptaha mosolyogva.
– Nem vigyázott magára, annyi bizonyos. Becsületes, istenfélő nő volt, de a szűziességét nem őrizte meg. Szó, ami szó, bűn, nagy bűn, de éppen azért lehet, hogy nemes vér folyik bennem. Lehet, hogy származásom szerint paraszt vagyok ugyan, a valóságban azonban előkelő úr.
Az „előkelő úr” mindezt halk, gyenge tenorhangon mondja, összeráncolva keskeny homlokát és vörös, fagyos orrából sípoló hangokat bocsátott ki. Ptaha csak hallgatja, csodálkozva néz rá és a vállát vonogatja.
Vagy hat versztát menve, a csendőrök és a csavargó leülnek egy dombocskán pihenni.
– Még a kutya is tudja a nevét! – mormogja Ptaha. – Engem Andrjuskának, őt Nyikandrnak hívják. Minden embernek megvan a maga tisztességes neve, amelyet sehogyan se lehet elfelejteni. Sehogy!
– Ugyan hát kinek van olyan nagy szüksége az én nevemre! – sóhajt fel a csavargó, öklével feltámasztva az állát. – És mi hasznom van nekem ebből? Ha még megengednék, hogy menjek, ahová tetszik, de hiszen még rosszabb dolgom lesz, mint volt eddig. Én, fiúk, igazhitű vagyok és ismerem a törvényt. Most én csavargó vagyok, aki a nevét sem tudja és így a legrosszabb, ami érhet, az, hogy elküldenek Kelet-Szibériába és 30–40 botütést mérnek rám, ha pedig megmondom igazi nevemet és származásomat, úgy fegyházra ítélnek. Jól tudom én azt!
– Talán bizony már ismered a fegyházat?
– Bizony, kedves barátocskám, ismerem! Négy évig jártam borotvált fővel és hordtam a bilincset.
– Vajjon miért?
– Gyilkosság miatt, jó ember. Mikor még fiatal, vagy tizennyolc éves fickó voltam, az anyám tévedésből szóda és citromsav helyett arzént tett az úr poharába. A kamrában mindenfelé doboz volt, könnyen tévedhetett . . .
A csavargó felsóhajtott, megcsóválta a fejét és így szól:
– Ő becsületes volt, de ki ismeri a más lelkét – olyan az, mint a sűrű erdő! Lehet, hogy véletlenségből történt, de az is lehet, hogy nem bírta el a lelke azt a sérelmet, hogy az úr más cselédet fogadott maga mellé. . . Lehet, hogy készakarva tette, isten tudja! Én akkor fiatal voltam, s az egészből nem értettem semmit . . . Most visszaemlékszem, hogy az úr mást vett maga mellé szeretőnek, és anyámat ez nagyon elkeserítette . . . Aztán két év múlva elítéltek . . . Az anyámat húszévi, engem fiatalságomra való tekintettel, csak hétévi fegyházra . . .
– Dehát téged miért?
– Mint bűnrészest. Én adtam oda az úrnak a poharat. Mindig úgy volt, az anyám elkészítette és én vittem oda. Csakhogy, barátom, én mindezt csak úgy négyszemközt mondom ám nektek, nehogy elmondjátok másnak . . .
– No bizony, hiszen nem is kérdi tőlünk senki! – szólt Ptaha. – Így hát te megszöktél, úgy-e?
– Megszöktem, kedves barátom. Tizennégyen szöktünk együtt. Az isten adjon jóegészséget azoknak, akik engem magukkal szöktettek. Most aztán ítéld meg, fiam, magad: van-e rá okom, hogy a kilétemet eltitkoljam? Lám, megint csak visszaküldenének. És miféle fegyenc vagyok én? Én gyönge, beteges ember vagyok, szeretem a tisztaságot, szeretem a jó ételt és szeretem magamat kialudni. Mikor imádkozom, szeretek lámpát vagy gyertyát gyújtani és szeretem, ha körülöttem csend van. Mikor pedig a földre borulok, szeretem, ha körülöttem nincs teleszórva és teleköpködve a padló. Este is, reggel is negyvenszer borulok a földre az édesanyámért.
A csavargó leveszi a sapkáját és keresztet vet magára.
– Kelet-Szibériába, oda csak hadd küldjenek! – szólal meg újra. – Ettől nem félek!
– Hát az talán jobb?
– Ez egészen más dolog. A fegyházban úgy van az ember, mint a rák a kosárban: szükség, tolongás, zűrzavar, alig lehet lélegzetet venni – valóságos pokol, mégpedig olyan pokol, hogy az isten őrizzen meg tőle! Rabló vagy te, nincs is több becsületed, mint rablónak és rosszabb dolgod van, mint az utolsó kutyának. Se enni, se aludni, se imádkozni. Szibériában nem így van. Ott először is hozzátartozom a társasághoz, mint bármely más ember. Az elöljáróság a törvény szerint tartozik nekem földet adni – úgy bizony! A föld – azt mondják – ott ingyen jár, olyan, mint a hó: végy, amennyi tetszik! Ott adnak nekem földet legelőnek, szőlőnek, gabonának valót! Én pedig, mint más ember, legeltetek, vetek, állatokat tenyésztek, mindenfélét, méheket, juhokat, birkákat, kutyákat . . . no meg szibériai macskákat, hogy az egerek és patkányok az éléskamrát el ne pusztítsák. Építek házat, barátom, szentképeket vásárolok . . . Ha isten is úgy akarja, megnősülök és lesznek gyermekeim.
A csavargó csak morog, de nem hallgatóira, hanem valahova félre néz. Bármily merészek is ábrándjai, de oly őszinte és lelkes hangon mondja el őket, hogy nehéz nem hinni bennök. A csavargó vékony ajka körül mosoly játszik, arca, szeme és orra pedig szinte megdermed és eltompul a távoli boldogság ízétől. A csendőrök hallgatják és komolyan, részvevően néznek reá. Ők is hisznek.
– Nem félek én Szibériától – folytatja mormogva a csavargó. – Szibéria ugyanaz az Oroszország, mint ez, ott ugyanaz az isten és a cár, mint itt, s ott éppen úgy oroszul beszélnek, mint én most teveled. Csakhogy ott nagyobb a szabadság és az emberek gazdagabbak. Ott minden jobb. Az ottani folyóknál, hogy példát mondjak, nincsenek jobbak sehol. Hal és vad . . . minden lépten-nyomon. Nekem pedig, barátaim, a legnagyobb élvezetem a horgászás. Inkább ne adjatok ennem, csak engedjétek, hogy ott üljek a horog mellett. Istenemre mondom. Fogok én halat kis és nagy horoggal, varsával és mikor zajlik a jég, még szigonnyal is. Igaz, ahhoz nincs erőm, hogy a szigonyt kezeljem, de fogadok valakit pár garasért. Istenem micsoda élvezet ez! Ha menyhalat vagy fejeshalat fog az ember, éppen olyan öröme van, mintha az édes testvérét látná viszont. És minden halnak megvan a maga furfangja: az egyiket eleven csalétekkel, a másikat féreggel, a harmadikat békával vagy szöcskével lehet megfogni! De mindenhez érteni kell! Itt van például a menyhal. A menyhal nem valami finnyás hal és az üres horgot is bekapja, a csuka a görgöcsét, és van olyan, amelyik a lepkét szereti. A fejeshalat, ha az ember mély vízben keresi, nincs ennél nagyobb élvezet. Leereszted a horgot vagy tíz rőfnyire, ólom nélkül, lepkével, vagy valami bogárral, de úgy, hogy a csalétek fenn úszik, levetkezel, beleállsz a vízbe és nekiereszted a víz folyásának, hopp . . . rajta van a fejeshal! De itt vigyázni kell, nehogy az átkozott lekapja a csalétket. Amint először pedzi, csak rántsd ki, nincs mit várni. Hej, be tömérdek halat is fogtam én annakidején! Mikor menekültünk, a többiek behúzódtak az erdőbe, de én nem tudtam aludni, ott ültem a folyó partján és lestem. És ott a folyók szélesek, sebesek, a partok pedig rettenetesen meredekek! A parton csupa sűrű erdő. A fák olyanok, hogy ha felnéz az ember a tetejére, szinte beleszédül. Az ottani árak szerint egy-egy fenyőszálért tíz rubelt is meg lehet adni.
Az ábrándoknak, a múlt színes képeinek és a boldogság édes előérzetének váltakozó hatása alatt a szegény, szánalomraméltó ember elhallgat, s csak az ajka mozog, mintha önmagában suttogna. A merev, boldog mosoly nem távozik ajkáról. . . A csendőrök hallgatnak. Elgondolkoztak és lehorgasztották a fejüket . . . Az őszi csendben, mikor a metsző, hideg köd ránehezedik a föld szívére és mint valami börtönfal, úgy tornyosul az ember szeme előtt az ég felé, tanúságot téve az emberi akarat korlátairól – édesen esik rágondolni a széles, gyors folyamokra, a szabad, meredek partokra, az áthatolhatatlan erdőkre és a végtelen pusztaságokra. Lassan és békésen rajzolódik ki az ember képzeletében, amint kora szürkületkor, amikor az eget még nem öntötte el a hajnal pírja, előretörnek a meredek parton az árbochoz hasonló, százados fenyőfák; a folyó két oldalán sorakozva, szigorúan néznek a menekülőkre és komoran suttognak; a gyökerek, óriási kövek és a tövises bozót elzárják az ember útját, de erős a teste, bátor a lelke, nem fél sem a fenyvestől, sem a kövektől, sem a kísérteties visszhangtól, mely minden lépését visszaveri.
S a csendőrök maguk előtt látják a szabad élet képét, amelyet sohasem éltek; vajjon rég hallott dolgok elmosódott képére emlékeznek-e, vagy pedig, mint a húst és a vért, rég elhunyt őseiktől örökölték a szabad élet képzetét, az isten tudja!
A csendet először Nyikandr Szapozsnyikov bontja meg, aki mindaddig még egy szót sem szólt. Megirigyelte-e a csavargó látomásszerű boldogságát, vagy pedig megérezte, hogy a boldogság álmai nem illenek össze a szürke köddel és a barnásfekete sárral, nem tudni – de szigorúan ránéz a csavargóra és így szól:
– Úgy van, úgy, ez mind szép és jó, csakhogy te, barátom, nem igen jutsz el e szabad helyekre! Ugyan mit akarsz? Alig harminc versztát, ha mégy, majd kiadod a lelkedet. Hisz látod, milyen nyeszlett vagy! Nem mentünk többet hat versztánál s már alig lélegzel.
A csavargó lassan odafordul Nyikandr felé s a boldog mosoly eltűnik ajkáról. Rémülten és félénken néz a csendőr szomorú arcára, nyilván eszébe jut valami és megcsóválja a fejét. Újra csend lesz . . . Mind a hárman tűnődnek . . . A csendőrök erőltetik az agyukat, hogy képzeletökben felöleljék azt, amit talán csak az isten tud felölelni, azt a rettenetes térséget, amely őket a szabad világtól elválasztja. A csavargó fejében azonban világos, határozott és sokkal szörnyűbb képek kavarognak. Felbukkannak képzeletében a törvény emberei, gyűjtőfogházak és fegyházak, a foglyokat szállító bárkák, a kínos pihenők, a dermesztően hideg tél, a betegségek és a halálos áldozatok
A csavargó félénken jártatja körül szemét, s megtörli ujjasával homlokát, amelyre apró cseppekben kiült a verejték, és kifújja magát, mintha éppen most szállt volna ki a meleg fürdőből, azután megtörli homlokát a zekéje másik ujjával és félénken néz körül.
– Bizony, oda te nem jutsz el! – szólal meg Ptaha. – Hiszen olyan gyenge vagy! Nézd csak magad: csont és bőr! Meg fogsz te halni, barátocskám!
– Persze hogy meg! Persze! – mondja Nyikandr. – Hiszen tüstént kórházba visznek – az egyszer világos.
A nevére nem emlékező csavargó rémülten néz baljós útitársának szigorú és részvétlen arcára és le sem véve sipkáját, kimeresztett szemmel keresztet vet. . . A feje reszket és egész teste vonaglik, mint egy hernyóé, amelyre rátapostak.
– No, ideje, hogy induljunk – szól Nyikandr, miközben felállt. – Kipihentük magunkat!
A következő percben az utasok már ott mennek a sáros úton. A csavargó még jobban meggörnyed és még mélyebben zsebébe süllyeszti kezét. Ptaha hallgat.