Ábel és Aranka
szerző: Vajda János
Mese három részben
Első rész
Hol, hol nem? talán csak tündérek honában,
(Hogy is történhetnék ilyen mostanában?
Mostanában, ebben a hitlen világban!)
Volt egy szép herceglány Hortobágyországban.
Szép volt, hej, nagyon szép; no de ez még hagyján,
Szép leány volt mindig, van ma is akarhány.
Hanem ez az egy még nagyon jó is volt ám;
Szép is, jó is, hozzá gazdag is... hát aztán,
Mint a csodatévő képhöz, akként jönnek
Követei hozzá sok úri kérőnek.
Kinek hét, kinek több águ is címerje;
Más ugyan az ilyet kérni hogy is merje?
De biz utóbb már az a sok istenadta
Kérő a kisasszonyt annyira untatta,
Jöhetett akár egy királyfi miatta,
Senki fiának ő magát nem mutatta.
Mert hiába, ő már a fejébe vette:
E sok cifra úrnak mind hamis a lelke.
Nagy a kevélysége, kicsi hozzá telke,
Bor mellett a kockán mert elvesztegette.
Ennek nagy a hasa, a lábszára vékony;
Szelekótya esze, szíve változékony.
Ez már csinos alak, amaz nagyon is szép.
De azután vége, belül nincs is egyéb.
Itt egy nagyreményü hires ifju bajnok.
Haj, de hogy kivillog szemébül a zsarnok!
Annak láng az esze, istene dicsőség,
De csak szolgálója lenne a feleség.
Van őneki pénze, magas úri rangja!
Férfiakban ugyan hogyne válogatna?
Gyönge az ő szíve, erős a szerelme;
Ember legyen, aki őt megérdemelje.
"Ejh! mit járok én itt föl-alá, hiába,
Suhogó selyembe, bársonyos szobába;
Fuvalkodva feszbe, aranyos csattokba,
Mint egy kevély pulyka, szárnyával kattogva?
Mi hiába várjam, ha nem jön helyembe,
Akivel én essem örök szerelembe?
Olyan igaz ember, minőre én vágyom,
Ha van is, nem sok van ezen a világon."
S ahogy elnéz fényes vára ablakából,
Hol kék semmiségbe tünedez a távol,
Ábrándos fejében gondolata támad:
Kedve szerint férjet keres ő magának.
Egy szó, mint száz, úgy lesz. Kinek nagy a módja,
Teljesül szeszélye, alighogy kimondja.
Miről a szegények csak úgy álmodoznak,
Meghozza a való a dúsgazdagoknak.
Ő is álmodott egy kedves eszményt, szépet,
Minőt ő szeretne, egy oly férfi-képet.
Elmegy azt keresni a világ végére,
Hogy ha föltalálja, az lesz az ő férje.
Öltözik szegényes cselédi ruhába.
Így megy ő el messze, ki a nagy világba.
Nagy csapat libát vesz, hajtja a határra.
Majd egyik vásárról a másik vásárra.
Mielőtt elindult, a tükörbe nézett.
Összecsapta kezét: jaj! hisz így ő még szebb!
Ez pedig baj lenne. Mit esetlenkednék.
Aki neki nem köll, mindenféle szerdék?
Ha a rongyok alól valami kilátszott,
Termete bűbája ottan legsugárzóbb.
Ha csak szédítő volt hosszu ruhaaljban,
Borzasan, mezitláb már kiállhatatlan!
Hát amint az úton, szép virágos réten,
Ahol a libáit pihenteti épen,
Foltot varrogatna a rongyos ruhára
Ottan akad ám egy szép juhászbojtárra.
No ennek se kell több, oda ül melléje.
Isten jó nap! - egybe szóba ered véle.
Kérdi, hova való? hogy ki a szüléje?
Mintha sejtené, hogy olyan magaféle.
Mert hát biz őt sem a gólya költötte ám.
Hátha ez se olyan igazi pórleány.
Hátha őt is aranybölcsőben ringatták -
Csakhogy az övét is elverték az apák?
Mert hát akkor volt ez, abban az időben,
Midőn sok derék úr volt menekülőben.
A hazának szolgált, a királynak vétett;
Rá is ki volt mondva a halálitélet.
Apja már elvérzett, aztán ami kis juss
Maradt volna rája, elvette a fiskus,
Mikor iskoláit már félig kijárta,
Ez a veszedelem akkor szakadt rája.
Hogy az üldözői rá ne találnának,
Öltözött parasztnak, szegődött bojtárnak.
Ez a szép cseléd is hát ha úri fajta?
Mintha ilyen tempó látszanék is rajta.
Biz aligha úgy nincs. Kezén a szegénynek
Nyoma szokott lenni ásó-kapanyélnek.
Ezé pedig olyan üde, mint a harmat.
Kicsi finom lába fehér, mint a vert hab.
Haj de világ szépe, de gyönyörü gyermek!
Csakhogy nem való ez a szegény embernek!
Gondolja magában, keservest sohajtva,
De oly hangosan, hogy a lány is hallhatta.
"Hát - feleli ez rá - biz azt eltaláltad.
Nekem a szegénység legnagyobb utálat.
Úgy vagyok nevelve fényes úri módban;
Nem én vagyok oka, hogy ide jutottam.
Gazdag volt az apám - szomoru történet -,
Mire ép felnőttem, minden semmivé lett.
Úgy biz én, bevallom, magamba föltettem
Gazdag ember legyen, aki elvesz engem."
A szegény legénynek erre a beszédre
A szíve tájáig majd befagy a vére,
De meg-meg csak annál nagyobb lángra lobban;
Hideg szél a tüzet neveli még jobban.
Mostan tudja hát már, hogy mi az a vagyon?
Szegénysége most fájt először, de nagyon.
Mostanáig a pénz őelőtte semmi.
Úgy, de hát hogy ezt is lehet rajta venni?!
Kire néznek mind a falubeli lányok,
Kinek üzengetnek úri asszonyságok;
Ő, a vidék legszebb, leghíresb legénye,
Egy parasztlánytól így kifizetve... ejnye -
Úgy szerette volna a faképnél hagyni.
Gőgre gőggel, gúnnyal feleljen-e vagy mi?
Menne, haj de mégis csak maradna inkább.
Forog vele, hát csak forogjon a világ!
Vaj mi lelte? meg van babonázva, fogva
Láthatlan fonálból szőtt bűvös hurokba?
Legjobb volna tán itt maradni örökre,
E helyen meghalni kínba vagy gyönyörbe?!
Hogy Aranka látta a szomoruságot
A legénynek arcán, még inkább vidám volt.
Leolvasta ő jól, ott hány óra vagyon?
Nem mutatta bár, de örült neki nagyon.
S szóla enyelegve hozzá: "Jó barátom,
Hej, szerelmes vagy te, szemeidből látom.
No de hát, azt mondják, nem oly nagy baj ám a,
Annak, aki se nem buta, se nem gyáva.
Hát ugyan azok, akiknek olyan sok van,
Kinek földben, kinek pénzben, milliókban,
Ugyan hogy szerezték! Tán bizony kapával?
Többnyire egy merész tettel, bátorsággal."
"Ejnye, forgós miljom - fölpattan a legény -,
Mondaná más bárki - gyáva-e, már mint én?
Mondd, mit tegyek érted? megvivok magával
Bár a pokolbéli ördögök hadával!"
"No hisz, felel a lány kis vártatva, ez szép.
Hanem hát ez azért mégis csak szóbeszéd.
Valahány, tudom én, mind ilyen a férfi;
Csak legyen, ki higyje, ej de tud igérni.
Csillagot lehozni - szájjal, neki semmi.
De siet is árát előre kivenni.
Miért is ne tenné? ha akad bolondra,
Aki mindent elhisz; ez a világ sorja..."
A legénynek tetszett, okos volt a beszéd.
Noha pedig ugyan majd elvette eszét,
Ami tüzesebben ragyogott feléje:
Két fekete szemnek bódító igéje.
Tünődik, viódik magában sokáig;
Majd elüti a hő, majd megintlen fázik.
De bárhonnan kezdi, mindig egy a vége;
Nincs, aminek ő ne állana elébe.
"Már hogy énnekem ne volna bátorságom?
Így ő - aki még e teremtett világon
Nem akadtam eddig halandó emberre,
Aki amikor kell, nálam többet merne?"
"No hát, mond Aranka s a távolba mutat,
Látod a fenyéren azt a keresztutat?
Tulnan azt a tanyát, fala kékre festve;
Jöjj el oda hozzám holdvilágos este."
Keresztúton járni boszorkányok szoktak.
Nem találkozója szerelmes pároknak.
De azért csak elmegy, mivel megigérte,
Akár a mélységes pokol fenekére.
Ugyan nagy soká lett neki ez nap este.
De hogy alkonyodott, a leány már leste.
Fénylik a hold, de az ő szépsége lángol.
Csak úgy dagadozik ki a szűk ruhából.
Megölelni mindjárt nagy lett volna kedve;
De a lány egészen el volt keseredve:
"Mit ér ez az élet, ily nyomoruságba?
Csak baj a szegénynek szép fiatalsága!
Kiváltkép ily rongyos elhagyott falukba.
Város a szerencse széles országútja.
Ami itt egy év, ott annyit ér egy óra.
Sorsunk ottan egybe fordulhatna jóra."
Elbeszéli, hogy már egy hete ott szolgál,
Abban a kék házban egy vén számadónál.
Hogy az milyen gazdag, nem hiába fösvény.
"No de az sem jó ám, melyen jár, az ösvény.
Igaz-e, nem-e, de azt beszélik róla,
Amije van, nagyrészt úgy volna rabolva,
Vagy ha nem, hát rablók hült helyén találva,
Akiket megöltek, vagy elfogtak nála.
Valami a lelkét bizonyos, hogy nyomja,
Mert elolthatatlan bor után a szomja.
Boriszáknak fösvényt valaha ki látott?
Ebbe látom én a tanubizonyságot.
Hogy pedig mily fösvény, az egész nevetség.
Ha valami törik, fizeti a cseléd.
Egyszer a padláson, a szarufán lógva
Leli és levágja, megmenti egy szolga.
Hát a kötél árát, mikor vele számol,
Nem lehuzza neki járandóságából?
Az öngyilkosság - mert ily rossz lábon áll a
Lelkiismeretével - szinte szokás nála.
De a gyávaság meg csak erőt vesz rajta.
Az egészet végre sohasem hajthatja.
És örökké retteg, hogy ha nem egyébtől,
Félti a sok pénzét jótól, rossz embertől.
Dugja, szedi-vedi, majd ide, majd oda.
Ha meg nem bolondul, az lesz még a csoda.
Ami gunyáját ő maga tisztogatja,
Végig ezres annak belső foglalatja.
S még mi kéne neki! Ez a vén förtelmes -
Hogy is mondjam már no... untalan engem les,
Egyszer az ajtót is rám zárta, - de jobban
Ki örült meg aztán, hogy kibocsájtottam?"
Ahogy ezt kezével, lábával mutatta,
Elárulta vele, hogy mily úri fajta.
Mennyi kellem ebbe a nagy durvaságba!
Ábel ahogy látta, szinte megkivánta.
"Hogy is volt csak, hogy no" - de hiába kérte,
Hogy csak egyszer is még csinálja meg érte.
Akkor aztán addig incselgett, oly csínyt tett,
Hogy a puha kis kéz reá is legyintett...
Így enyelgve, lassan menve, mendegélve,
Egyszer ím előttük egy kis kunyhóféle;
A vén számadónak szőlleje, borháza;
A beszakadt tetőn ő maga, elázva.
A bankóval tömött köpenybe burkolva.
Most vele elbánni gyerekjáték volna.
Az egész tájon, mit a hold bevilágít,
Nincs egy árva lélek, senki meg nem lát itt.
A biz a, a biz a, csak egy puska volna.
"De hát hogyne volna, mikor van?" Azonba,
Hogy így szól Aranka, hamar egyet fordul,
És egy könnyü flintát vesz ki az árokbul.
Itt feledték náluk járó dezentorok.
Teli van ilyennel lenn a pincetorok.
Ezt az ő számára ő ide rejtette.
"Kezebelinek jó ez hazamenetbe."
Bár nem mondta, hogy a számadót megölje,
Okos ember mégis érthetett belőle.
Hát ez olyan nagy sor? ha csak ez a baja,
Meglövi ő, hogy a puskaszót se hallja.
Itten oszt elváltak, jó éjszakát mondva.
Hazament a leány, többi az ő dolga.
Hej de furfangos, tán ördöngös egy lélek!
Baj, ha esze is van a fehér cselédnek?
Szemesnek a világ! Aki nem mer, nem nyer.
A becsület nem sok, ha szegény az ember.
Hát ez is hol szerzett annyit, e vén róka?
A tolvajt rabolta, a rablót meglopta.
De mire való is e sok okoskodás?
"Ha én meg nem teszem, megteszi, tudom, más."
Nincs semerre senki, az egész környékbe.
Oda hamar neki egyet, aztán vége.
Csak az a fődolog, hogy jól célba vegye;
Halántéka iránt legyen a cső legye.
Gyönge szél kalapját lebbenti fölötte,
Jobban oda láthat... csakhogy, a mennykőbe,
Micsoda arc! mintha nem is élne már a;
Mint a viasz álarc (tán az is?) oly sárga.
Ilyen csunya képet halotton se látott;
S mintha a föld alatt csörgetnének láncot...
Vagy talán csak a szél zörög a haraszton?
A hatalmas legény remeg, mint egy asszony!
Mi az ördög lelte? Ki nem találhatta.
Soha gyöngeség igy erőt nem vett rajta.
Ha fogyatkozik az egészség, hiába,
Hát biz akkor venni kell a patikába.
Túl amott a dülőn sötétlik egy csárda:
Már oda kell menni, nem marad más hátra.
Haragos is, bús is; berugja az ajtót.
Fölveri a házat. "Bort ide, sokat, jót!"
Jónak ugyan hitvány, soknak talán elébb
Beválik, de fél, hogy ebből soh' se elég.
Hej ha volna most, kit meg lehetne verni!
Hányaveti legény, betyár akármennyi!
Valójában pedig dühös önmagára;
Néha üt is egyet saját homlokára.
Ürül az üveg, már ötödik-hatodik.
Várja, várja, kedve mikor csucsorodik.
Ej mit üveg, pohár! Bort neki hordóba!
Úgy iszik belőle, a csinjánál fogva.
"No bizony - dünnyögi magába - ereje
Van az ökörnek is; nagyra lehetsz vele.
De mit ér, ha nincsen esze, bátorsága?
Volna csak, bezzeg majd nem fognák igába."
Hejnye, erre-arra, aki veri, áldja!
Igaz volna, hogy ő ügyefogyott, gyáva?
No ha az volt eddig, ezutánra vége.
Érzi immár, elmult ez a gyöngesége.
Szeretné azt látni, mi volna az ebbe
A világba, mitől ő most megijedne?
Fizet és megindul; hát ím ahogy ott van,
Ami nem szokása, szive nagyot dobban.
Kiveszi a puskát ujra a bokorbul.
Hát a lába remeg... no talán a bortul?
Ej mit a láb! Úgyse ott a dolog nyitja;
Fődolog a szív, azt neki csikorítja.
Hallgatózva körülnéz a láthatáron.
Kis tücsöknek hangja rezg a holdsugáron.
Hej a kerek földön mennyi boldogság van
Ebben az órában, mennyezetes ágyban!
Most öleli át a menyország a földet;
Mostan harmatozza rá az örömkönnyet.
Hej ha életében ő is, bár csak egyszer,
Lehetne oly nagyon, nagyon boldog ember!
Úgy egy röpke percig szemeit bezárva,
Gondol Arankának ölelő karjára;
Parázs-ajakára, darázs-derekára...
Övének kell lenni, bármi legyen ára.
Oly szívesen halna egyetlen csókjáért!
Hátha úgy van, akkor ugyan mire vár még?
Hirtelen a puskát kapja a képéhez;
De a homlokán meg most valamit érez.
Csak úgy csurog onnan a hideg verejték.
Ejnye biz így a célt eltéveszthetné még.
Háromszor is végigtörli az ingujjba.
Mi a mennykő, hogy ez ilyen nehéz munka?
Puska csövén végig fut a hold világa;
Lik iránt van a vad, egészen jól látja.
No most még csak egy kis nyomás a ravaszra,
S meg se rugja magát az a vén orgazda.
Csak egy kis nyomintás, egyéb semmi - aztán
Ő egyszerre gazdag, boldog ember; - az ám,
Csakhogy megint egy kis baj van; mert most meg hát
A mutatóujj megbicsakolja magát.
Mintha amit borral magából kihajtott,
Egy csomóba egybegyülve volna amott:
Józan esze, egész lelkiismerete;
Az az ujj egészen meg van merevedve.
Leveszi a puskát, meg-meg oda fogja,
Jó szorosan, hogy a vége ne mozogna.
De csak mozog biz az, hogy csak úgy kóvályog;
Szemére is mintha ereszkednék hályog.
Melege volt imént, most a hideg rázza.
Nem lehet ez másként, meg van babonázva.
Már nemcsak a lába, a keze is reszket.
Soha ily csodát! - ki magyarázza ezt meg?
Hát az üstökét ki ragadja meg hátul?
Vagy a feje dagad ki a kalapjábul?
Az urat dicsérje mind a jó-tét lélek!
Hajaszála mint a sínszeg áll az égnek...
Már nem is egy ujja, de egész termetbe
Mintha oda volna fagyva, gémberedve. -
Menne is már, de csak áll ott, mint a bálvány;
Csak a szeme forog, ugyan mire vár mán?
Jaj ha már a föld oly erősen lefogta,
Mintha lába volna gyökerezve oda,
Nyelné is el hát már inkább őt egészen,
Emberek láttára meg ne ölné szégyen.
Ha valaki jönne! ez a gondolatja,
A nagyobb ijedség végre megmozgatja.
Legeslegelőbb is azt a puskát dobja,
Honnan elővette, a sűrü bozótba.
Becsületes, jámbor, régi furkós botját
Veszi a kezébe, vele egy nagyot vág.
Nekihuzódozik, könnyebb teste-lelke;
Mintha nehéz, gonosz álomból ébredne.
Talán álom is volt, bár csak az lett volna!
Az igaz, hogy szörnyen be is volt rugódva.
De hát hogy lehet most így kijózanodva,
Oly egyszerre? ez a furcsa a dologba.
Józan, az való, de hátha csak a bortul?
Az a nagyobb mámor hej ha visszafordul!
Pedig a biz úgy lesz, nem is nagysokára,
A legelső piros hajnal hasadtára.
Haj pedig baj, mert hát annak immár vége!
Nem mer ő már nézni Aranka szemébe,
Jobb ha elmegy innen, hogy soha ne lássa,
Meg ne ölje gúnyos szeme ragyogása.
Igyen évelődik haza ballagóba.
Félvigan, félbúsan fekszik a jászolba.
Álmodik, az igaz, nagy szomoruságról;
No de csak hogy mégsem az - akasztófáról.
Második rész
"Szent István nap ide, szent Mihály nap oda,
Követem, tisztesség, ha nem esik, mondva:
Majd csak elviselem, amit a sors rám mért;
Áldja isten hozzám való jó voltáért."
Ilyen emberséggel szólva gazdájának,
Ezzel aztán neki a nagy pusztaságnak.
Égető siványon, süppedő mocsáron
Keresztülbotorkál tizenkét határon.
Rászakad az éjjel, nagy a szomja, éhe;
Fogyatékán ami kevés pénzecskéje.
Sötétek a házak, hanem egy még nyitva;
Ablakai sorban kivilágosítva.
Udvarán nagy állás, kapuja kitárva.
Cimbalomszó, ének hallik az utcára.
Hátha akad itten valami szerencse?
Már csak ő is benéz, hogy búját felejtse.
Étel, ital minden asztalon és kártya.
Durák, ferbli s egyéb játék nagyban járja,
Helybeli s jövevény, sok utas, vásáros;
Mesterember, kalmár, ki vevő, ki áros;
Görögök, cincárok, vásárokra járók,
Dióverő babkár, nagyhasu bojárok.
Van itt hajcsár, kinál teli bugyelláris.
Előtte a bankban halom arany már is.
Hogy ő is helyet fog az ajtósarokba,
Hát a palack bort ki hozza neki oda?
Áthül a vér benne végig egyszeriben.
Hiszen ez Aranka! Mit csinál ez itten?
Vendégek közt jár-kel, bort az asztalokra
Parancsolat szerint kinek-kinek hordja.
Egyik-másik, jaj, hogy csípne egyet rajta!
Neve mindenütt csak: lelkem, eszemadta.
Eleinte menne innen el világgá.
Haj, de mikor úgyis maga előtt látná!
Nem is úgy, mint eddig, egyedül magában:
Valami himpellér ölelő karjában.
És ha itt marad, hát mi lesz itt belőle?
Még utóbb, attól tart, valakit megölne.
S azzal is mit érne? - szerelem, szerelem,
Egynek öröm, másnak de nagy veszedelem!
Hogy is menne? Mintha ezer mázsa volna;
Lába oda volna nőve a pallóba.
Pedig az egész ház fölfelé forg véle...
- No de lám Aranka oda ül melléje.
Szólogatja vigan: "Hohó, jó barátom!
Elszöktél utánam? no jó, megbocsátom."
És beinti, tolja egy külön kamrába.
Hoz elébe egy jó ital bort kupába.
Mert úgy nézzen ám most szemébe, hogy itten
Ami retyemotya, az övé de minden.
Hogy utolszor voltak együtt, jöttek érte
Kocsival, hogy meghalt fogadós testvére.
Jó, hogy itt van, most már maradjon is vélek.
Férfi lesz a háznál, legalább nem félnek.
Majd kiadja őt is közeli rokonnak.
Különben mit bánja, akármit is mondnak?
Tartja szóval, és hogy az időt felejtsék,
Hányja föl a kártyát, mond neki szerencsét.
"Jaj te golyhó - ugymond -, hisz neked sok jó áll,
Azazhogy csak állna, hogyha ügyes volnál.
Nyereség, rakás pénz, igen közel hozzád,
S ej, te kópé, egy szép leány is gondol rád."
Csoda-e, ha szegény Ábel feje szédül
Ennyi kedvességtül, ennyi szép beszédtül?
"Tudom én, folytatja, már csak meg is mondom,
Hogy szerezhetnél sok, - sok pénzt könnyü módon.
Harminc falu árán - nos nem elég drágán? -
Megtanultam én mind, ami fortély kártyán.
Kutya harapását kösd be a szőrével,
Nyernők vissza kártyán, mi azon veszett el!
Könnyü dolog ám az, ha fejedben titka.
Zárat a kulcsával gyerek is kinyitja."
S kezdi magyarázni, mutatja is egybe,
Mi különbség óra és leheletjegybe.
Rá nem jön magától a legélesebb ész;
De így megmutatva gyerekség az egész...
Hogyan kell a nyerőt elkeverés közbe
Alul a kis ujjal szedegetni össze.
És ha elemelték, hogyan tegye rája,
A másik csomót, hogy újra föltalálja.
Tartsd magadnak, ha jó van a tetejében;
Alóla a rosszat másnak, észrevétlen.
És a többi, szóval, ami hamisság van,
Megmutatja szemmel látható példában.
És hogy lássa azt is, mennyire nem rege,
Amiket beszélt itt, viszi a terembe,
Öltöztetve előbb úrias ruhába,
Ami elhalt bátyja után maradt rája.
Ott egy sápadt arcu nyurga, száraz ember
Hosszu ujjaival épen kártyát kever.
Ez a minden hamis kártyások királya.
Sok azért is játszik vele, hogy csodálja.
Sipkaellenzője húzva a szemére.
Hideg, nyugodt, szótlan, talán nincs is vére.
Nyer, veszít, az mindegy; pénz előtte polyva.
Sőt, ha nyer, még olykor mintha boszus volna.
Óra - gőzhajógép össze nem vág szebben,
Mint ahogy a kártya e száraz kezekben.
Ábel nézi, nézi, s nem fogy a csodája.
Hátha ő is tudná, hátha megpróbálja?
Szembe állott ő már bömbölő bikával,
Vasvilla szemével, nagy füstös nyakával;
De amit ez ember előtte véghez vitt,
Neki nehezebbnek, nagyobb tusnak tetszik.
Nem telik belé több, háromnegyed óra,
Már a többi játszik csak becsületszóra.
Gyűrű, drágakő már hatszor is zálogba,
Amíg ő nagylelkű gőggel visszadobja.
Hát imhol megint egy nála bátrabb ember!
Már megint egy dolog, mit ő tenni nem mer?
Úgy van, úgy, bizonnyal... el van ő maradva;
Ez a tapasztalás ejti mély bánatba.
Nem is a nyereség, csapja meg a mennykő!
Amit megohajtott, amit irigyelt ő,
Az a rendíthetlen, szemtelen bátorság:
Nem fél, hogy a kártyát szeme közé csapják?
Nem meri, nem meri! ejnye aki lelke!
E szót önmagától hallva sem szerette.
Csak azért is meri...! neki is megy majd az.
Még Aranka is igy: "Csak ne légy oly mamlasz!"
Nekiül és hévvel szenvedéllyel folyvást
Tanulja a fortélyt, mindenféle forgást;
Addig-addig, hogy már semmit sem téveszt ő;
Úgy csinál meg mindent, mint egy szemfényvesztő.
Mindazáltal mégis jobb lesz egyelőre
Kezdeni, tudatlan, faragatlan körbe.
Van elég iszákos kefekötő, varga,
Kinek feje nehéz, teli van a marka.
Aj, hogy az a kártya hogy áll a kezekbe!
Mintha ujjuk fagytól volna gémberedve.
Ó, szent együgyüség, gyanutlan jámborság!
Legalább a magad lapját ne mutasd hát!
Ki zsebkendővégből, ki harisnyaszárbul
Szedi, ami kis pénzt hozott a vásárrul.
Ezek előtt ugyan mutathatná bátran,
Ami ördögsége az új tudományban.
No de hát már most ő ezeket lefőzze,
Pénzüket ily könnyü szerrel szedje össze?
Úgy cselekedjék-e, mint a kapcabetyár,
Ki előtt a gazdag, a szegény mindegy már?
Tör a szegény özvegyasszony lakására,
Kinek nyakán öt-hat neveletlen árva,
S nincs egyebe, mint egy borjas tehénkéje? -
Ilyen gondolatot forgat elméjébe.
No de legalább csak egy fogást próbára!
Csak egyet, ez elég lenne mostanára...
Csak az első lépés lenne most megtéve!
Társainak ugyis nagy a szerencséje.
Tudj' az ördög! nem megy rá a keze sehogy.
Pedig, teringettét, pénze utóbb elfogy.
És a vége az lesz, hogy még kinevetik,
Ez ügyefogyottak, e fajankók... ej mit?!
Egyet fordul és megy a másik szobába,
Akad ottan előkelőbb társasága,
Kiket a pénz fölvet, akiket nem sajnál:
Ha itt a fej, minek kezdje el a talpnál?
Adói, vevői hizó göbölyöknek,
Maguk is a zsírtól csakugy tündökölnek.
Utazó kalmárok, ravasz lócsiszárok,
A lovat két áron adják a császárnak.
Ahol oly kövér a test és bugyelláris,
Egy kis köpölyözés még talán használ is.
Hát közéjük ül, csak azért is, hogy lássa,
Lesz-e itt is vajjon, és mi kifogása?
Hát biz itt már nincs, de hogy valami baj van,
Az való; csak hogy mi, az megfoghatatlan.
Eleinte nyer, de megfordul a kerék.
Meleg van, de arcán hideg a verejték.
No most, hogy egyszerre sokat tesznek tél-tul,
Kellene segítség a tanult fortélytul!
Most, hogy a szerencse amoda csapott át,
Kellene csinálni ügyesen a "voltát".
Ami legfelül van, neki való volna,
Ügyesen a semmit csusztatná alóla.
Elibe időnként jó piros bort tesznek;
Huzogatja buzgón belőle a "mersz"-et.
No most még csak ez kell, zavarát tetézni!
Aranka is oda áll elébe s nézi,
Éspedig oly furcsán... ki se találhatja,
Voltakép most róla mi a gondolatja?
Ahogy ott egymáson gömbölyü két karja,
Csintalan vonagló ajkait harapja,
Mint az olyan, aki attól fél, hogy egybe
- Ki nem állja tovább - elfakad nevetve...
Szegény Ábel irul-pirul, haloványul.
Szégyene füröszti melegbe pogányul.
Látja maga magát szörnyü ügyetlennek.
Képzeli, most rajta mások hogy nevetnek...
Mert hiába minden, ami nem megy, nem megy;
Nem telik hamisság tőle egyetlen egy!
Nem sül el a fortély, hasztalan tanulta.
Neki ugyan nehéz ez a könnyü munka!
Már csak az a gondja, nézel szemre-főre,
Hogy mehetne innen ki a levegőre;
Ki a levegőre, a világ végére,
Ahol innen senki nehogy utolérje!
Hát ahogy eluszott utolsó forintja,
Azt a cudar kártyát jól oda suhintja,
Hogy csak ugy repül szét, maga meg kitámolyg.
Nem való ez neki, üsse meg a tályog!
Megy ki a fészerbe, Aranka utána.
Ez a tartózkodást már tovább nem állja.
Olyan nagy a kedve, rakoncátlan, pajzán,
Úgy nevet, hogy könnye csordul a két arcán.
Szegény Ábel ugyan veszi igen zokon,
De belátja, van mit nevetni a dolgon.
A nyájas köszöntés ott reked a torkán,
S útnak ered megint hirtelen, mogorván,
Marasztaná pedig örömest Aranka,
De a nagy nevetés még erőt vesz rajta.
Csak mikor belőle lassanként ocsudik,
Lót-fut erre-arra, cselédeket lódít,
Hogy keressék, hozzák mindenáron vissza.
Megvigasztalódik mégis, abba bízva,
Ha a csaplárnénak nem lesz, kit szalasszon,
Majd fölkeresteti a - hercegkisasszony.
Harmadik rész
De bizony nem is lett semmi szükség arra,
Hogy tovább utána cselédit zavarja.
Mert alig hogy elment, olyan dolog történt,
Mire Ábel tüstént visszafordult önként.
Mint a villám akként csapott be a hire:
Jön a Lator Bandi, itt van egyszeribe!
Lator Bandi futó betyárok vezére,
Kinek ezer arany tűzve a fejére.
Nosza rajta hamar vasvillára, botra,
Emberek, legények mind katonasorba!
De bizony hogy Bandi eleibük álla,
Az egész kocsmának leesett az álla.
Pedig annak olyan virágos a kedve!
Ujjain ezüstös fokosát pörgetve,
Sarkantyus bokáját össze-összeverve,
Hejje-hujja szóval lép ám a terembe.
Három cigány legény a nótáját húzza,
Hogy "nincs édesebb, mint a menyecske zuzza".
Hanem hogy belépett, hátra fordul: "ácsi!"
Markol mindenütt a bankba! "Hallja, bácsi,
Sok lesz ez magának; ad belőle nékem
Parolámra! kölcsön, jó kamat fejében?"
De a zsebekből is mindent kibetűz ám.
"No csak ne legyen oly csiklandós, nem szűz lány!"
Fal mellett a háznép, tizen is egy végben;
Kinek fejsze, kapa, pisztoly is kezében.
Odaszól ezekhez: "Be az istállóba!"
Nosza takarodnak kifelé, kotródva.
Hagyva őrállókat kapun, ajtón kível,
Maga a szobában fura dolgot mível.
Veszi a vendéget párosával sorra,
És ahogy már szemközt kettőnek az orra,
Összeveri őket dévajon egymással,
Játszik, mint a gyerek a piros tojással.
Kiáll a középre, szétterpeszti lábát,
Egy-egy uracsot meg úgy azon dobál át.
Valamennyit pedig a szomszéd szobába
Gyömöszöli mint a sós halat rakásba,
Úgy feküsznek ott, mint a búza-keresztek.
- Ábel veszi észre, hogy Aranka reszket.
Ő maga könyökre dőlve egy sarokban,
Ezt a mulatságot nézeli nyugodtan.
Látja talán már, hogy mit csinál ő majd ott!?
"Tedd be, mikor intek, hirtelen az ajtót!"
Hát ugy is lett, mert hogy aztán nemsokára
Kivel összeverje, neki nem volt párja,
Rivalkodik Lator: "Odébb innen, kócos!
Téged meg se foglak; ezzel mulatok most!
Ugy-e tubám?" s ezzel Arankára kacsint.
S közeledik... no de várhat még egy kicsinyt.
"Nem akarsz megfogni? no ha te nem, meg én."
Mondja neki és áll elébe a legény.
Hogy ültőhelyéből Ábel fölhuzódik,
Látja már Lator, hogy melege lesz most itt.
Tekintget is, kapkod, hol van a puskája!
Bezzeg, hogy letette hetykén, most már bánja.
Kerül ő most mindjárt olyan emberkézbe,
Milyet nem fogott még világ-életébe.
Szökdös erre-arra, hederegve hátrál,
Teteti a valót, hogy megijedt, tréfál.
De hiábavaló minden huzavona,
Vasmarokban immár a nyakravalója.
Torkán Ábel ökle olyan csomót vetett,
Nem vesz azon többé soha lélekzetet.
Azután fölkapja, egyet-kettőt fordul
Vele, de úgy ám, hogy az almáriomrul
A sarkantyús lábak mindent - összetörve -
Sebes lódulással levernek a földre.
"Jaj az ibrikeim!" - fölsikolt Aranka,
De ha úgy nem félne, biz inkább kacagna...
Noha majd meg inkább sajnálkozni látszott:
Soha, soha, ilyen fura csárdás táncot!
Azután kezéből hogy kiszalasztotta,
Szegény Bandi úgy elrepült egy sarokba,
Hogy a vaskemencét beütötte háta,
S ott meg is lett fogva, mint egy kalitkába.
Ott azután magát csöndesen meghúzza;
Persze hátgerince végig összezúzva.
No ennek elég; ez nem eszik több levest.
Hanem azért Ábel még ezután sem rest.
Asztalon a betyár pisztolyai töltve.
Kapja föl, az ajtón hirtelen kiszökve:
No gazemberek most vessetek keresztet!
Durr, durr! vetik bizony azok a bukfencet.
A másik kettőnek volt már annyi esze,
Hogy keresse, innen merre van a messze.
Ez ugyan jó munka; kész a diadalma,
De bizony övé lesz már az arany alma.
Hát azután még a ráadása ennek!
Soha ennél édesb malasztja a mennynek!
Nem is igen van már több odáig hátra,
Menni a zsákmánnyal vármegye házára.
Rakja hosszu vendégoldalas szekérre.
De hogy aztán a sok pénzzel hazatére
(Sietett is, de meg röpitette hamar
Sok szép sárga csikó: ezer darab arany),
Hát bizony a háznál megint egy kis baj van;
Nagynak is beillik néha, tagadhatlan,
Hólyagos himlőben fekszik ott Aranka.
Jaj hogy ne is lássa, arca betakarva.
Már úgyis hiába, ha megél is vége!
Amiért szerette, oda már szépsége.
Mint a jég a vetést, elverte a ragya,
Jobb, ha őt most mindjárt örökre elhagyja.
Ej no, történt volna már egyéb akármi,
Hogy nem tudott e baj se késni, se várni. -
"Rosszkor jött biz e most" - a fejét vakarva,
Ábel így - de azért nem jött ám zavarba.
"Igy a lakodalom késik - ugymond - halad;
Azért mégis meglesz, ha ma nem, hát holnap.
Hiszen van már pénzem, veszek rajta földet.
Jó az isten, adhat még idővel többet.
Mindig azt hallottam, csak az első ezer
Megszerzése nehéz, ha megvan ez egyszer,
Itt van a pénz anyja; csakhogy ezt megfogtuk,
Tojik ez mindennap, mint a jó kotlós tyúk."
Így reménykedik jó Ábel, de Aranka
Egyre csak azt hajtja, könnyekre fakadva,
Hogy az olyan arcra, mit a himlő ráncol,
Jobb az apáca-, mint a menyasszony-fátyol.
"Ejnye, ejnye - feddi, vigasztalja Ábel,
A sírást, ha ugyan miattam, hagynád el.
Mert biz arra vetek, hogy ami csapás ért,
Nem is értem bánod oly igen, de másért.
Én igy is szeretlek, igy is szépnek látlak.
Tetszeni akarsz tán az egész világnak?
Ha így van, hát jobb, hogy megfogyott szépséged;
Legalább igy tán majd velem is beéred."
Arankának itt már végre elég ennyi.
Alig képes tovább magát türtöztetni.
Mint a fulladozó rab, ha a börtönből
Szabad levegőre kéredzik, dörömböl:
Úgy dobog a szíve, hogy a két kezével
Fogja le, egy kicsinyt ne árulná még el.
Amig Ábel ott künn egyet kerül-fordul,
Azután hogy belép, a nyakába borul.
Fojtogatja csókkal: "Jaj te drága férfi!"
Egyelőre ajkán több szó nem is fér ki.
"Jaj hogy ilyen is van ezen a világon!
Jaj hogy épen ez lesz az én életpárom!"
Van öltözve drága ünneplő ruhába.
Ragyogó gyémántból gyöngysor a nyakába.
Mint a nyiló rózsa, olyan az orcája,
Csakhogy egypár örömkönnye pereg rája.
"Nem vagyok én himlős, nem vagyok én szegény,
Nem hatalmat, rangot, nem pénzt keresek én.
Van nekem jószágom, uradalmam elég.
Palotám falával Dunát rekeszthetnék.
Kinek szive jóra bátor és nem hamis,
Tenni rosszat nem tud, még ha akarna is;
Aminőt én gyermek-álmaimban láttam,
Embert kerestem én, és azt megtaláltam."
Álmélkodva hallja, látja mindezt Ábel;
Hüledez, huzódoz, feje egész Bábel,
Maga körül szerte kételkedve tekint;
Törülgeti szemét, nem-e álom ez mind?
Kérdene, felelne egyet-mást, azonba
Négylovas hintó áll elő kanyarodva,
Aranyos szerszámmal, kócsagos huszárral;
Repülhetni abban versenyt a madárral.
Hiába huzódik szerényen, szabódva,
Nem használ az semmit, be kell ülni oda.
De hogy is ne? mikor Aranka vezeti.
Már a jóban hogy is állna ellen neki?
Ide is ember köll; nem gyerekség ám az,
Hogy egyszerre a sors rá ennyi jót áraszt.
Elviselni nyugton ennyi boldogságot,
Fejére szakadó egész menyországot.
Voltakép ez ám a legnehezebb próba.
Kit a baj meg nem dönt, ingadoz a jóba.
De ne féltsük őt, hisz nem egyedül van már,
Kinek oldalán oly fényes őrangyal jár.
De mi baj is érné ezután már őket?
E gyarló világgal többé nem törődnek.
A Tündérországban laknak ők már ketten,
Vagy a Tündérország az ő sziveikben.
Mennek-mendegélnek, azazhogy repülnek,
Viszi a négy sárkány szelek szárnyán őket,
Liliom-erdőn át az ezüst-ligetbe,
Azon át az arany paradicsomkertbe.
Fényben, illatárban, ahol örök nyár van,
Messze kitündöklő alabástrom-várban
Még azon nap ültek boldog lakodalmat,
S tán még ma is élnek, hogyha meg nem haltak...