"Szegény lánynak nem szabad hazudni!"
| "Szegény lánynak nem szabad hazudni!" szerző: Krúdy Gyula |
Abban az időben, amikor minden és mindenki összeesküdött Macskás Pál ellen, a mellőzöttnek gondolt, piros bajszú elöljárósági szolgától kezdve - aki vérszomjas gyönyörűséggel hordta házikójához a különböző idézéseket, egy kalandos óbudai özvegyasszonyságig, aki lehetőleg mindennap elsétált, megállt, baljóslatúan kopogtatott Macskás Pál házikója előtt -, abban az időben kezdett az egykori hivatalnok a padláson üldögélni, és unalmában mindenféle lyukakat fúrt a padlásról a saját lakásába, hogy szemmel tarthassa elveszett lelkét, amely kísértet lett, és az elhagyott házban bolyongott.
Macskás, miután harminc esztendeig volt együtt lelkével a vérbeli hivatalszobában, rákiáltozott a megidézett felekre, gorombáskodott a papirossal, az ügyefogyott polgárral, aki ijedtében mindig a fal felé fordult, hogy így kitérjen az öreg hivatalnok céklapiros tekintete elől, és csak akkor vidult fel, ha Macskás úr különböző megbízásokkal elküldte őt mindenfelé a városba, például azért, hogy a Bulcsu Károly-társaság tagjainak a legközelebbi ülésre való meghívókat személyesen kézbesítse. - Macskás most a lelkét leste, amely még mindig nem nyugodott meg azután se, hogy az öreg hivatalnok kinyomatta a saját gyászjelentését, árverésen koporsót vett, hogy abban eltemessék, a valóságban végignézte a vízivárosi temetőben a saját elhantolását. Tanúja is lehetett volna erre éppen annak az úriembernek személyében, aki egymagában kísérte ki a halottaskocsit, és a Bulcsu Károly-társaság nevében koszorút hozott... De minek a tanú egy holt embernek? Nem mert tovább élni, miután végkielégítését felvette, házikót vásárolt az óbudai szigeten, és a padláson, a tűzfal mellé lapulva azon gondolkozott, hogy milyen céltalan az élete. Mit tudja boldog és büszke korában az ember, hogy egy váratlan pillanatban kénytelen a lelkétől megválni - a lélek, emlékezés, tiszta ész és helyes ítélkezés birtokában elviselhetetlen volna további testi élete. "A régi időben bolondházba mentek ilyenkor az emberek, de én kitalálom, megpróbálom, hogyan lehet akkor is tovább élni, amikor az Illetőnek eltörött a bicskája."
- Igenis, majd átadom az Illetőnek! - mond Macskás Pál, amikor az elöljárósági szolga kegyetlen dörömbölésére, mint ügyefogyott házmestere szegény kis házának, jelentkezett.
- Tudja az úr, hogy én hatósági személy vagyok, velem ne járasson bolondot, itt van az igazolványom, ha nem hiszi.
De Macskás csak ormótlan, embertelen, dühödt "kézbesítésre" teremtett nagy cipőit nézte a "hatóságnak".
- Az Illető tiszteli a törvényt, és tudja, hogy mi a kötelesség - mond Macskás, amikor még volt bátorsága ajtót nyitni.
Ugyanilyen modorban próbált elbánni azzal az özvegyasszonysággal is, aki előbb emlékkönyvbeli hangon emlékeztette mindenféle tekervényes, holdvilágos sétákra.
- Figyelmeztetem az Illetőt - mond ködbe borult hangon Macskás, mintha elköltözne valaki a lakásból. - Majd.
- Szegény lányoknak nem szabad hazudni - felelt bizonyos titokszerűséggel az özvegyasszonyság, aki a legmélyebb múltját dobná kockára, hogy ezt a kéményszagú, világból elmenekedett embert visszacsalogassa a megrendülésből.
- Éppen Pál napján múlt harminc esztendeje - szerencsére a Flórián téri öreg fényképészt onnan vitték be bankóhamisításért, mert éppen jegyességi fényképet akartunk csináltatni - folytatta mézesen az özvegy.
- Az Illető nem megy el innen addig, amíg rendet nem teremt a múlt idő zűrzavarában. Engedjen neki időt, mert most az elöljáróságra kellett mennie hamisított gyászjelentés miatt.
- Mintha olyan könnyű volna elszökni! - felelt az asszonyság, és tovább kerülgette a házikót, miután férje meghalt, gyermekei felnőttek, szerte mentek a világba, és az asszonyságnak kapóra jött, hogy egyszer a Flórián téren meglepte Macskást, amint egy hétre való bevásárlásait intézte.
Özvegy Árkusné megtiszteltetésének mindenki örült volna, mert férje szép emlékezetet hagyott maga után a tűzoltóság megszervezésében, egy tűzbiztosítási ügynök beszédet mondott, és a társaság megbízásából koszorút hozott a nagy szervező koporsójánál - csak az Illető rejtőzködött el a háza padlásán.
- Ássák fel a sírt, ha nem hiszik, hogy az a bizonyos öreg úriember meghalt - írta elváltoztatott írással az elöljáróságnak. S ugyancsak levelet hagyott vissza a Flórián téren annál a kofánál, aki elárulta, de Macskás nagylelkűen tovább is nála vásárolta a karácsonyi diót:
- "Az Illető Nagyságod becses felszólítására azt felelte, hogy a további kellemetlenségek elkerülése végett szíveskedjék tudomásul venni, hogy Illető nős, és hat gyermeke van."
Persze, a könnyelmű levelezésért újabb bajba keveredett a vonakodó Macskás Pál, aki egyrészt azt akarta bizonyítani, hogy meghalt, másrészt ismeretlen asszony és gyermek védelme alá helyezkedett.
- Nem lehet megnyugodni ebben a dologban - csorgott a földszintes házak ereszeiről a késő őszi eső.
- Ki tudja, mily rettenetes bűnök terhelik ennek az embernek a lelkét - sziszegték kötőtűk, pamutok, esti elgondolkozások. - Csukjátok be az ablakot és ajtót. Helyén legyen mindenki a kulcslyuknál, nyitva tartsa a szemét a vigyázat, az őrség frissen töltsön, öregember ruhájába bújt ördög leskelődik a városnegyed körül.
De legjobban eltalálta a szeg fejét egy derékig kopasz, régi világból maradt Flórián téri polgár, aki vigyázott az egykori ceremóniákra eljegyzéseknél, temetéseknél.
- Szegény lánynak nem szabad hazudni - mondotta, és tudtán kívül az özvegyasszonyság panaszát terjesztette.
A legjelentéktelenebb ember ódon kijelentése segít néha ott, ahol más segítség nem mutatkozik. A tűzoltóság megszervezőjének özvegye utcahosszat sírt, amikor az Illető ismeretlen elbújt előle a padlásra, és az a néhány bátor ember se találta meg, aki ilyenkor mindig utánamegy a hajszoltnak.
- Persze, mindig pisztoly van nála, kétcsövű pisztoly. Előbb azzal végez, aki megérinti. A második golyót a saját szívébe küldi - mondogatta az özvegyasszony és barátnője, akik habozás nélkül berontottak az óbudai sziget házikójának udvarába.
- Valamely ócska pakktáskába vagy savanyúvizes ferslógba bújt el őkelme - felelték a bátor emberek, és kedvetlenül elmentek.
Két asszony, az özvegy tűzoltóné és barátnője, a már említett zöldségárusnő azonban nyugodtan beléptek az ismeretlen szobákba, mintha erre szabályszerű felhatalmazásuk lett volna. (Az Illető egy függőlámpás horga mellől nézte őket a magosból.) Az özvegyasszony eleinte a megindultság hangján beszélt:
- Milyen rossz, zsibvásárba se kellendő bútorai vannak szegénynek. Látszik, hogy magányosan éldegél, itt nem járt portörlő emberemlékezet óta. Szalmaszékén senki se ül, az ágy valóban oly rendetlen, mintha egy holt embert ráncigáltak volna ki belőle, aki amúgy se tér vissza többé sohasem. Megrendült itt minden hit, minden remény. Bűnhődött hazugságáért.
De a zöldségárusnő nem hagyta özvegyét:
- Mivel bűnhődött volna? Azzal tán, hogy darab időre elszökött hazulról? Ki tudná, hogy mely szegény lánynak ígérgeti mostanában, hogy majd a kedvéért tündérpalotává teszi a kunyhóját, lemond a borról, pálinkáról, dohányról, fokhagymáról, mindennap borotválkozik, és kérvényt ír régi hivataláért. Ki tudja, hol fűzi a hazugság láncszemeit, mert az ilyen gazembernek rendszerint szerencséje is van. Hiszékeny lélekre talál, míg sok szegény férfi hiába keresné a boldogságát. Nem tanácsolom, Árkusné, hogy könnyedén elfelejtse, mit ígért magának ez az ember lánykorában. Hallottuk, mikor szegény férjének, akárhány tüzet eloltott Óbudán, mindig csak azt mondta, hogy szánalomból ment hozzá, és csapta el maga mellől a nagy reményű hivatalnokot. Itt van az ideje, hogy elégtételt szolgáltasson a holt embernek, aki tán nem is egészen természetes halállal pusztult el, mert hiszen híres tűzoltó volt. Mondja, nem szenvedett eleget maga mellett az a szegény holt ember, hogy most ennek az eleven bitangnak megkegyelmez? - kiáltott fel méltatlankodva a gyümölcsárusnő, amikor a szemetes, szinte évek óta takarítatlan lakásban az özvegy kimerülten roskadt le egy szalmaszékre.
- Nem érzek magamban annyi erőt, hogy itt valaha is rendet csinálhassak! Ha megesküszöm vele, fenntartom lánykori ígéretemet: ide kell költöznöm, és életem végéig takaríthatok - felelt könnyei közül a szánalomra méltó özvegyasszony.
- De hiszen magát mindenki szereti, Árkusné. Azt hiszi, hogy nem akadna segítsége? Látja, Fábián és Prok, helybeli polgárok első szavára felrohantak a padlásra.
Amint a gyümölcsárusnő fáradozott volna a rábeszélésben, nehogy eszébe jusson a jó Árkusnénak kiengedni ezt az embert a kötelezettségéből: megjelent a helyszínen a már többször említett "hatóság" is, az elöljárósági szolga alakjában.
- Tessék, megint itt van egy idézés valami adóügyben - kiáltott fel a szigorú ember. - Ez az Illető nekem ígérte meg, hogy rendezi a dolgát. Nekem, és elszökött előlem.
- Előlünk is - jelenté a gyümölcsárusnő.
Az özvegy kénytelen-kelletlen az "Illető" nevében átvette az idézést, bizonyos ünnepélyességgel írta fel özvegy Árkusné nevét, most már hatósági bizonyítvány is van arról, hogy özvegy Árkusné Macskás Pál helyett intézkedett.
Az özvegy ezután nagyot sóhajtott, és takarítani kezdett a vadidegen lakásban, ahol ekkor látta először "az Illető" csizmahúzóját, egy paradicsomfoltos, fehér mellényét, viharvert papucsát. De mit meg nem tenne az ember az igazság érdekében?
Az asszonyok a takarítás után megelégedetten elballagtak, a kapukulcsot visszahajították az udvarba, mint akár valamely fenyegetést.
Hol volt ezalatt "az Illető", hogy házikójában kedvükre takaríthattak, kutattak idegenek?
A delikvens a padláson, pakktáskában volt, és nem mert életjelt adni magáról. Se a mindenki által szeretett özvegyasszony, se a gyümölcskofa előtt, mert tulajdonképpen nem is tudta, hogy mit mondhatott volna nekik, mikor felrázták szalmazsákját, meglóbálták ócska cipőjét, vizet készítettek a mosdótálba, fenyőgallyal tűzködték körül vaksi tükrét, debreceni kolbászt és vajat hagytak az asztalán, a száraz almácskákkal, fügécskékkel, cifra papirosba burkolt mogyorócskákkal együtt... A delikvens, akit eddig hol Macskás Pálnak, hol "az Illető"-nek nevezgettek: vesztét érezte, mert látta, hogy alig látott vagy alig ismert erők állítgatnak fel kelepcét részére. Könnyű azoktól a nőktől megszabadulni, akiket megilletni lehetne egy ferde, unott tekintettel - de próbálj ismeretlen nők gyöngédségei vagy gonoszságai elől kitérni - mond magában Macskás, amikor alkonyattal a lámpahorog mellé ásott leslyukhoz merészkedett, lenézett a saját lakásába, a kitakarított szobába, a lakomára terített asztalra, a rendre és a régen nem égett függőlámpás bűvkörébe.
A bűvkörben esőjárta, őrházikóhoz hasonlatos, nagy köpenyegben, egy széken félig eltemetkezve, félig nyitott szemmel az elöljárósági szolga ült, hatóságilag, komoran ügyelve a selyempapirosba burkolt narancsokra és Macskás Pál lelkére.
- Kelepce - riadt fel a padláson a hajszába vett "Illető". - Sohase szabadulhatok meg többé. De hát mit is tettem, hogy ilyen nyomorúságba jutottam?
A padlásablakból, ebből a falusi lyukból kitekintve: elkeseredett irigységgel nézte a Dunát, amelynek partján az alkonyatban piros halásztűz lobogott, szürke sirályok hallatták a folyón napi teendőjüket, a varjak különböző csapatokban, lengedezve közeledtek dél felől az óbudai sziget felé.
- Mit tettem, hogy nem kegyelmeznek? - rimánkodott magában, a padláslyuknál a megtört "Illető".
A hatósági szolga felkerekedett, elrúgta a létrát a padlás mellől, döngve, zuhogva hullott alá a létra a semmiségbe.
- Szegény leánynak nem szabad hazudni - mondta az emberfeletti szolga, és köpenyegestől, csizmástól lefeküdt az "Illető" imént felvetett ágyába. Rövid idő múlva horkolni kezdett. Így kínozták Macskás Pált, amikor eszébe jutott egyszer, hogy öregségére hamis gyászjelentés alapján távozik az elevenek sorából, de lelkét elfelejtette magával vinni.