"Nem szabad az Öregúr becsületét elveszteni"
| "Nem szabad az Öregúr becsületét elveszteni" szerző: Krúdy Gyula |
1
Aki már valaha kinyújtotta kezét éjszaka a magasság, a sötét ismeretlenség felé... aki már ráfigyelt arra, hogy némely vidékeken másképpen esik az eső... aki már ült volna a fa odújában, és csak azért, hogy otthon lehessen: annak nem kell bővebben magyarázni ezt a történetet; a honvágyról beszéltek ismeretlen emberek egymás között.
Abban az időben történt, amikor minden valamirevaló kovácsműhelynél patkoltak, de bizonyos nevezetességű kovácsok kedvéért talán még került is egyet az utazó. Ám a mi hősünk, Váralji, egyenesen vette az utat az őszi ködben, mintha lovával versenyt akarna futtatni a közelgő köddel, alkonyattal. S így érkezett a hegyvidéki kovácshoz, csuromvizesen, lengő, fehér hajzattal, csaknem lesántult lóval. S itt gyorsan vasalást kért. A hegyvidéki kovács éppen munka nélkül volt, a ködben sisteregve hangzott a kalapácsütés, de a kovácsmester a gyors munkában sem nyilazta meg a gondjára bízott hátasló patáját. Sőt felelt is a Váralji kérdésére (pedig a felelet nem volt szokása).
- Merre van az út a kolostorhoz?
- Csak mindig jobb oldalra ügyelj az úton.
A ködös lovas alig fertályóra alatt elérkezett a kolostorhoz.
Álomszerűen állott a kolostor bástyája, őrködött a torony, a kapun tán ugyanazok a nagy fejű szegek, mint akár abban az időben, amikor Rákóczi Ferenc járt erre, s itt egy éjszaka megpihent bujdosásában. Az öreg Váralji kopogtatott a kapun, vén barát nyitott ajtót, s a barát szótlanul mutatta az utat a kolostor felé, ahonnan a földszinti és emeleti ablakokból ifjú arcok tekingettek, iskolás diákok hancúroztak, máshol könyveket hajigáltak, amelyek repkedtek, mintha galambok bukdácsolnának - talán ugyanazok a galambok, amelyek valaha a kolostor tornyát lakták -, de most itt röpködtek a vígság tanulótermeiben.
- Numa Pompilius - kiáltotta egy barátságos hang, mintha segíteni akarna a fehér könyvek felé lépegető lovasnak.
De a lovas a nyeregből leszállva se érte el az eléje lesuhajtott könyveket, az útmutatókat. Hervadt, könnyes, régi fákról jött falevelekké váltak azok, amikor a gyalogos Váralji kinyújtotta volna a kezét.
- Lubomirski - kiáltott most egy másik hang olyan magasról, ahol valaha a Lubomirskiak címere piroslott a nagy oltárkép mögött, és por, vakolat, kődarab bukott le a párkányról, amely a kolostor régi templomát körülkoszorúzta.
A gyalogos lovas csaknem letérdepelt a kolostor udvarán, hogy felismerje az elébe suhajtott, feléje dobott kődarabokat. Minden figyelmével azon volt, hogy észrevegyen valamit az alkonyi ködbe távolodó kolostorból. De a hangok mind messzebbről jöttenek, a vígság diákjai már nem labdáztak galambkönyvekkel, sőt hangjuk mindinkább rekedtté lőn, mintha időközben megöregedtek volna; az idő múltával suttogásuk is elosont. Váralji szomorkodva nézett, hogy tán egy könyvecske repül még feléje, talán sikerül elkapnia. De már kő sem repült. Sőt gondtalanul elhagyott lova is eltűnt, amelyet az imént patkolt a kovácsmester. Előbb zöld mezőn futamodott még a terhétől megszabadult sárga ló, majd köd borította messziségben lángolt fel patkója. Aztán végleg eltűnt a messzeségben, mint az ifjúság. Váralji felkiáltott:
- Ki tudja, hogy megtalálom-e valaha?
De azért megfordult, és most valaki útját állotta, mintha óva intené attól, hogy felesleges lépést tegyen.
Szomorú fiatalember állott előtte.
- Most már csak hagyja abba a mendegélést, Váralji. Nem nagyon érdemes sokat mozogni.
- De bizony én megyek innen, ahol nem fogadnak a régi barátsággal - kiáltott fel zsörtölődve a ló nélkül maradt lovas. - Éppen azért jöttem ide, hogy örömet, vidámságot, mesemondást okozzak, és mindenki magamra hagy.
A szomorú fiatalember nem felelt, csak félrelépett az öreg útjából.
Az egykori lovag azonban most nem mozdult:
- De hát mi történt itt, hogy még csak le sem ültetnek?
- Azt sem tudjuk, hogy miért jött - felelt a fiatalember. - Se nevét, se kívánságát nem mondotta még eddig.
Váralji akkor közelebb hajolt a fiatalemberhez, mintha valamely titkot közölne vele.
- Én az ifjúságomat keresem. Itt voltam valaha diák, és mindenkit, könyvet, folyosót, lelket ismertem itt.
- Nagyon régen lehetett az - felelt a fiatalember.
- Talán tegnap, tegnapelőtt jártam a szerzetesek cellájában. A kolostor könyvtárában. A poros folyosókon. A galambok és fiúk között. Az évszámra pontosan nem emlékezem, de akkoriban minden másként volt itt. Szívesen, kedvesen, szendergéséből mosollyal ébredve beszélt még az a vén pap is, aki itt szokott üldögélni az udvarra nyújtózkodó nagy fa alatt. Mindig itt ült, és alig várta, hogy valakinek beszélhessen az egészséges, hosszú életről és az ezzel együtt járó várakozásokról. Ő mindig türelmesen várt, és ezért szerette dicsérni a csendet, a nyugalmat. A kolostor látogatói hosszú mesemondásokat hallhattak a kedves, vén paptól, aki valamiképpen úgy kezdte mondanivalóit, mintha Rákóczi Ferenc óta üldögélne itt, s azóta mindig várt, harag nélkül, türelmetlenséget nem ismerve, elmondogatva a mindennapi imádságokat azok helyett is, akik nem tudnak imádkozni. És a történeteit egy nap alatt sohase fejezte be, mert azt vélte jobbnak, ha marad valami holnapra is. Mikor én hallgattam mesemondását, akkor éppen Ferenc Józsefhez érkezett volna, aki ugyancsak járt ebben a kolostorban.
A szomorú fiatalember felelt:
- Nem tudok róla, se az öreg papról, se Ferenc Józsefről, pedig eleget járom a könyvtárat. Hiszen keresném én is a múlt időket a könyvekben, ha a múlt idő valahogy megmutatkozna a maga valóságában. Idegenek jártak erre, akik a könyveket, világosságokat, tán még a régi szentképeinket is elvitték. Rákócziról a kolostor egyetlen könyve se beszél. Első Ferenc Józsefről nem hallottunk. A bőrbe vagy aranypirosba kötött könyveinket elvitték nyomban az idegenek. Jöttek szuronnyal és mezítláb, és minden könyvünket megpróbálták, mielőtt ledobták volna a könyveket az emeletről: vajon mit is rejteget belsőjében a nehéz könyv. Aranyat vagy bakancsot? Csak a legrongyosabbakat hagyták itt, amelyek most már céltalanul várják a könyvkötőt.
- Igen - kiáltott fel hirtelen az éltes Váralji. - A legrongyosabb könyvekben kell keresni a titkok után, mert az igazi, mindentudó könyveket sohasem merték aranyosra kötni a titkok őrizői. Azokat a könyveket, amelyekben a vérrel írott feljegyzések foglaltatnak, a sarokba, pókhálók és feledés árnyékába helyezték, hogy kandi, cifraság után egerésző szem eltévedjen felettük. Hová lettek ezek a könyvek, amelyek mellett elsuhant az ifjúkor, hogy a megbölcsült öregség hajladozzon majd könnyes szemmel a könyvek után?
A fiatalember csak tovább is megmaradt a szomorúság jeltelenségében. Mindinkább lehorgasztotta a fejét, miközben az öregember szinte lelkendezve folytatta kérdezősködését - mintha egy pillanatra megtalálta volna önmagát, tegnapról, tegnapelőttről, esetlen negyvenesztendő előttről. És most azt képzelte, hogy csak kartávolságnyira van tőle mindaz, amit itt felejtett. Ezért szinte érdeklődővé lett, amikor a fiatalemberbe a maga kedvét, vállalkozási hajlamát, ambícióját próbálta átönteni.
- Nem szabad a fal felé fordulni, hogy örökre elaludjon a fáradt ember. Éppen akkor kell a legderültebben érezni, amikor már az utolsó álom kerülgetné a vándorlót. Úgy nézem: nemsokára valami hóesés lesz, tehát sietni kell. Gyerünk már, hogy itt ne találjon a tél. Gyerünk már, hogy ott lehessünk, amikor újra a kalamárisba mártják tollukat az új történelem íródeákjai.
- Szegények vagyunk, alig élünk meg magunk is, nem bizonyos, hogy tintánk van még a kalamárisunkban, amelyekből a régi történeteket jegyezgették az emlékezők - felelt a szomorú fiatalember, de azért engedett az öreg rábeszélésének. S ezalatt felfelé mendegéltek a kolostor lépcsőjén, ahol a honvágyó öreg azt vette észre, hogy alig tájékozódhatna e helyen a kísérő nélkül.
- Pedig jóformán semmi sem változott itt - dörmögte önmagában bátorításul. - Csak éppen az erdélyi pintyőkéket nem látni, nem hallani, amint ősz végével fészket keresnek télire a régi szobrok üregeiben.
S Váralji megpróbálgatta csizmájával a lépcsőket, mielőtt rájuk bízta volna magát.
A fiatal könyvtáros már a rongyos, régi könyvek birodalmában volt, míg a váratlan vendég csodálkozott, hogy nem szól hozzá a lépcső karfája, akármint szorongatja. Nem szólnak a küszöbök, se a falak, amelyeknek hátát támasztja. És barátságtalanul hallgatnak a rongyos könyvek is a zugokban, asztalokon, mintha nem ezt a látogatót várták volna.
- Igaz, este, ködben sohasem jártam erre - mond Váralji, megriadva e fagyasztó barátságtalanságtól. - Nem tudom, hogy mit gondoljak magamról, elmúlt világomról?
És meggondolkozva utasította vissza az ülőhelyet a régi könyvek között. Kábult vagyok - dörmögte. - Nem érdemlem meg, hogy szót váltsanak velem. Nem szabad kezet fognom se betűvel, se emberrel - szólt bocsánatkérőleg.
Valamely igen sötét gondolatot látott tán a szomorú fiatalember szemében vagy a könyvek, a hűtlenül itt hagyott könyvek betűiben? Azt gondolta tán, hogy nyomban megragadják és végeznek vele hűtlenségéért? Betűk és szemek?
- A mécsesre vigyázzunk, fiam - mond a meggyávult öreg, amikor a fiatalember felvette a lángot, és elindult vissza a lépcsőkön, lefelé, hátra sem nézve, mintha nagyon megbánta volna, hogy a lármázó emberrel szóba állott. Az nagyot lélegzett, amikor a holdvilágot megpillantotta, a mécses pedig valamerre eltűnt, mintha elszokott volna a tisztességes élettől lovát és bátorságát vesztett emberünk...
2
A váratlanul elkedvetlenedett Váralji az éjszaka egy részét az elhagyott kolostor udvarán töltötte.
Szinte előre látható volt, hogy senki se mutatkozik az udvaron. Egyetlen világító remény se maradt ébren; bezárult minden ajtó, dörrent a retesz, és némaság felelt mindenfelől, mintha valami parancsolat érkezett volna a házhoz: - a lovassal nem kell törődni, bármit kérdezne, bármit tenne azon a helyen, ahová senki se hívta, senki se várta, senki se irányította, legfeljebb a hegyvidéki kovács, aki kötelességszerűleg barátságos mindenkihez, ha patkolását megdicséri. Az ilyen derék kovácsmester kezét néha egy bujdosó király, máskor csak egy siető kereskedő szorongatja. De itt az éji falevél is másfelé repült, mert nem akart közeledni az érdemtelen vendéghez.
S az egykori lovas úgy meghökkent, hogy még becsmérlő kiáltást is elfelejtett küldeni az elpusztult kedvű, parancsolatra elcsendesedett ház felé.
(Sok viszontagságos esztendő kellett ahhoz, hogy a lovas így megjuhászkodjon? - kérdezné valaki az olvasók közül. Talán igen... Vagy talán csak éppen azért hallgatott el a lármás jövevény, mert reménytelen éj volt körülötte, ismeretlen volt minden kő, amelyre lépett, érthetetlenül ült lelkén a csend.
Vagy tán azt érezte, hogy elmúlik amúgy is a varázslat, mint egy rossz álom. Paripája visszatér, és az majd felnyerít mellette, védelmében, fogával megragadja, talpra állítja, a nyeregbe emeli, és eliramlik vele.)
- Legyünk csak türelemmel - biztatta önmagát, amikor menni kezdett.
Egy kődarabon megroggyant, de talpon maradt.
- Ó, te szerencsétlen - hallotta a kő hangját -, a szökött ló magától sohasem tér vissza, miután nem futamodtál utána, nem fékezted, mint más lovas tette volna, akár ostorral, akár bilinccsel, akár tüzes vassal.
Mendegélés közben kitért egy vele egykorú fa elől is, amely szolgálatkészen kínálkozott odvával éjjeli kvártélynak. Gallyaival esetleg örök szállásnak - gyermekkori ismerős volt, sokat segített a bezárt diákon, amikor lombjai között elrejtőzött.
A fa kedvetlenül nézett az elmenő után.
- Még tán látjuk egymást - igazolta magát a lovas, de a fa elnémult, egyetlen rezdülés nélkül lemondott arról, hogy a lovast valaha viszontlássa.
A kalimpáló öreg a folyóparton telepedett meg, amely folyónak örvényét egykor oly félelmetesnek látta, mint az ifjúkori halált.
Ám most a hegyi patak örvénye az éj szeles világításánál sem látszott riasztónak, a vadvizet mintha megkötözték volna, gyáva csendben mendegélt.
- Hol vagy, Tavaszi, akivel fejest ugrottunk az örvénylő habba, ha a partőr pipára gyújtott, és botjával a túlsó parton futamodó fiúk után integetett?
Tavaszi azonban nem jelentkezett, se a folyó habjai között, amint másfél öles mélységből ritka kavicsokat hozna fel, és a partra dobálná; de a túlparton sem hangzott többé jókedvű iramlása. Tavaszi tehát nem felelt.
- Hiszen nem is Tavaszit kerestem - mond most megszégyenülve a vár aljában Váralji, mint a botor, akit eddig azzal biztattak, hogy majd csak felel valahogyan a visszhang, ha régi szóval szólítja az éjszakát. - Nem is Tavaszit kerestem, hanem Őszit. Őszit, hogy elbeszélgessen velem a múlt időkről.
Az éj és árnyai tanácsot tartottak, hogy az öregember kívánságáról döntsenek. Megkérdezték tán véleményét a bástyának is, mert az közel hajolt a suttogókhoz. Gond ült az odvas fára, amelyet ugyancsak behívtak a tanácskozásba, csak a torony, amelynek harangjait annyiszor meglóbálta, megsimogatta a régi ifjú (hogy közelről megismerkedjen velük) - az áldott, sokszor felkeresett torony mozdulatlanul állott helyén. Nem avatkozott az éji gyülekezésbe, nappal volt szolgálata.
Végre egy gyufasercentésnyi fény lobbant fel az egyik bástyaoszlop mögött.
"Hát menjen Őszi, ha kedve van beszélgetni Tavaszi helyett ezzel az emberrel, akire valamikor harangjainkat, könyveinket, titkainkat bíztuk" - hallotta magában az éji tanácsot Váralji, amikor a felkáprázó világosság eltűnt.
...De Őszire is várni kellett. Valahol elaludt, vagy a megbízást nem akarta vállalni. Éjféli szaga lett az időnek, mikor az a bizonyos Őszi előkerült.
- Mit akar még itt, bácsi? Megmutattam a régi könyveket, s maga egyetlen betűt sem ismert fel fiatalkori ismerősei közül.
- Hiszen éppen azt akarom igazolni, hogy semmit se felejtettem el a történelemből, csak a betűket, mert régen nem volt szerencsém hozzájuk. Vagy a betűk lettek másformák, vagy én változtam meg... Az Ypszilonról például nem tudom, hogyan kell írni, de az embereket nem feledém, mert mégiscsak közelebb voltak hozzám, mint a betűk. Nem voltam alkalmas tudományos pályára, de sohase felejtem el például a vezérezredeseket, akik Ferenc József temetésére összegyülekeztek mindenfelől, a harcok tájairól. Harmónikásra varratták igen piros pantallójukat, mintha valamely katonaszabó ügyetlenkedett volna varrásuknál. De pontosan tenyérnyi széles aranyszalagot varrattak a nadrág szegélyére. Azt mondják: a mindenkinek parancsoló Montenuovó főudvarmester találta ki ezt az uniformist a legfőbb katonák részére, amint az öregedő Ferenc Józsefnek is ő kedveskedett a térdig érő katonaköpenyeggel, mert abban mégis könnyebben esett a sétálgatás a kertben vagy a fűtött folyosón. Akkor azonban már senki se láthatta többé, hogy milyen ruhába rendelte öltöztetni a holt császárt és királyt a főudvarmester a tompa fényű selyemmel bevont magas ravatalra helyezett koporsóban. A koporsó nem volt nagyobb, mint egy növésben lévő, korán elhalt fiúé - bizonyosan megkisebbedett a császár és király termete, amikor az orvosok zsebre rakták az udvari patika ama gyógyszeresüvegcséit, amelyeket az utolsó órák meghosszabbítására, megkönnyebbítésére vesznek elő. A magas ravatalhoz csak a gyertyagyújtókat engedték, de mégis volt valamely felséges, megdöbbentő, imponáló varázs a kis koporsóban, hogy az ember megtudhassa, hogy miért kellett az aranylampasszos vezéri nadrágokat olyan bőre szabni, hogy az öreg katonák még egyszer térdet hajthassanak a holt uralkodó előtt. És a régi császárság hivatalnokai is elővették ama deréktól hasított civil kabátjaikat e november végi napon, hogy felemelhessék a kabát szárnyait, amikor utolszor letérdepelnek halott uruk előtt. Azóta se látni ilyen polgári télikabátokat, zsebre dugható bársonykalapokat, de piros tábornokokat sem. A halotti menetből, a kapucinusok templománál nyomban eltűntek ők, sietve visszamentek a kopott katonaládákba, hogy alig remélt győztes hadakozás után tán még előkerüljenek. De a civil kabátok, ama régi divatú, császárságbeli szárnyas kabátok már ezt sem remélhetik. Fekete pókot űznek benne a legyek, mint az ősz végén szokták, midőn se póknak, se légynek nincs már jártányi ereje. És alkonyattal Vilmos német császár kocsija is átrobogott a dunai kanálison, által a hídon, át a zsidók városnegyedén. A császár szürke, galléros köpenyegében a kocsi belsejébe húzódik, komoran néz a novemberi estébe, nedves lámpásokba, utcák felett borongó gyászlobogókba, amelyek reggelre helyükről eltűnnek. És a német császár se gondol többé Bécsre, amint a sorompón átmegy gépkocsijával.
- Valami kocsmában ekkor este azt hallottam, hogy éppen azért felejtették el oly gyorsan az öregurat, mert nem lehetett többé változásban reménykedni, amíg ő él. Mind mérgesebb lett, az asztalt verte öklével, könnyei már a háború előtt elfogták, nem lehetett vele egy fedél alatt megmaradni. Csak magányossága növekedett... Éppen azért nem ütötte pofon senki azt az ügyefogyott inast, aki az ablakot nyitva felejtette, amikor az öregúr először köhintett, hogy meghallhassák mások is: betegség ólálkodik az öregúr vaságya, vasálma, vasegészsége körül. Hiába volt már a háziorvos igyekvése, az udvari gyógyszerész talpraugrása. Igaz, hogy orvos és gyógyszerész mindenütt megél a világon, de ki reménykedne az olyan patikus gyógyszerében, aki Ferenc József körül tán valamit elmulasztott, mert az öregúr rövidesen meghalt? Csak a gonosz inasra nem gondolt senki, aki ablakot nyitott a halálnak. Az ellenség a távolban álló bakák ordításán át is meghallotta, hogy az öregúr köhögése napról napra gyengül. Így mondta...
- A gyaluforgács, amely a kocsma ereszéről függött le - felelt mérgesen az éjfél utáni szél, amely valamely sarokból felsüvített.
Az öreg mesemondó erőlködött:
- Ha nem igaz, akasszanak a gyaluforgács mellé.
- Könnyebben mi sem történhetik - felelt ismét az éji szél, amelynek karjai nőttek, és a kolostor falai mellől a messzi országúton hunyorgató kocsmaház felé tologatta a hazugságba keveredett vándort. - Hazugságaiddal jó lennél kocsmacégérnek, ha akadna nyomorult kocsmáros, aki téged választana vendégmarasztalónak.
- Nem kell a kocsma. Vasorrú bába őrzi ott a tüzet, hogy senki el ne égethesse hamis passzusait - kiáltott fel a vándorló. - A hamis múltat.
- Éppen azért kell ott valaki, komám, mert őrzik a tüzet - nevetett a kaján éji szél.
De a vénember még nem engedett.
3
- Miről beszéljek nektek, hogy békén hagyjatok? - kiáltott fel a vár alján Váralji kétségbeesetten. - Ilyenkor nem kívánkozom kocsmába, mert ott csak lókötők ülnek, akik jámbor utasokat lesnek a félszemű kocsmárossal együtt. A honvágy hozott ide hozzátok, ahol becsületes és ifjú voltam. Pedig tudhattam volna előre, hogy nem láttok szívesen. Ugyanezért azt az időt választottam, amikor amúgy is szomorúnak látszik minden arc, mikor erre nem volna különösebb oka. Nem kérdik a késő őszi embert, hol vette a füstöt arcára, kormot a szemébe, tántorgó, fáradt lépéseire se nagyon figyelnek. És ti egyebet se tesztek, mint a múlt időkről kérdezősködtök.
Nyilvánvaló, hogy az öreg hazug e vakmerő vádjával időt akart nyerni a meggondolásra, tehát már ezért se érdemelte meg, hogy valaki pártfogásába vegye: a kínszenvedéses éjszakán mégis megszólalt egy hang:
- "Nem szabad az Öregúr becsületét elveszteni" - mondta egy hang, amelyet idáig nem képzelt, nem gondolt, nem álmodott a vergődő lovas. De annyi bizonyos, hogy az a hang megszólalt, egykedvűen, hidegen, mintha azt mondanák a halálraítéltnek, hogy darab időre elhalasztották kivégzését, mert a hóhér késik.
- Nem szabad az Öregúr becsületét elveszteni! - ismételte az öregember, és megkönnyebbült, a falnak vetette a hátát, mintha az ő becsületéről volna szó. Talán még némi büszkeséget is érzett, hogy nem tologatják már a messziről alattomosan pislogó kocsmaház felé, a gyaluforgács felé, és így szólt:
- Jól van, megkegyelmezek a lókötőknek, akik bizonyára most a kocsmacégér alatt osztozkodnak lovamnak az árán. Pedig tudom, hogy nyomban elcsendesedne minden, ha hirtelen betoppannék! - Így kezdett morfondírozni a vár alján Váralji, mintha hívogatná valaki bárhová is ezen a világon. Már éppen kidugta sünbajszát, amikor nyakon fogták, és a kolostor falából kinyúló kezek valamely falmélyedésbe rántották, ahol azelőtt sohasem volt, pedig valaha azzal kérkedett az öreg lovas, hogy nincsen olyan kődarab a régi falban, amellyel ne barátkozott volna. És íme teljesen ismeretlen helyen, ismeretlen sötétségben találta magát.
- Nagyon jó helyen vagyok - mond önmagának, bátorításul és hetykén, amint láthatatlan kezek mind tovább vonszolták, amíg végre hideg áramlást érzett az arcán, a homlokán, a tüdejében. Szigorú hang csapódott felé, mintha hirtelen felrántották volna valamely ajtót.
Az előbbi hang parancsolt:
- Nagyon meguntuk tiszteletlenségedet, amelyet itt, a kolostorban és környékén vakmerően merészeltél. Szájadra vettél holtakat, mégpedig olyan holtakat, akiket csak koporsójukban láthattál volna, ha közel engedtek volna a koporsóhoz. Most pedig még egyszer: meddig várjon a türelem?
- Szegény, öreg, hűséges szolga voltam, és többé nem találom helyem ezen a világon. Csak itt maradhatnék, akár csak egy viaszgyertyafoltnak valamely könyv mögött, csak olyan levegőt érezhetnék, amelyből a múlt idő járhatna mindig eszembe. Favágáshoz is értek valamit.
A rideg hang erre nem is felelt.
- Beszéljek? Kinek beszéljek? Ti amúgy sem hiszitek el, hogy az öreg Ferenc József is járt ebben a kolostorban. Hadgyakorlat volt ezen a környéken, és Első Ferenc József a hegyi folyó mentén gyakorlatozó katonáit nézte a kolostor tornyából, éppen azon toronyból, amelyben az a harang függött, amelyet Rákóczi Ferenc ajándékozott a szegény kolostornak, viszonzásképpen a böjtös eledelért, valamint az éjjeli nyugodalomért, amellyel a szerzetesek szolgáltak neki. A folyó völgyében ragyogóbb volt a gyakorlatozó hadsereg a csillagos égboltozatnál. Első Ferenc József a toronyból szigorú szemmel nézte azt a gyönyörű látványosságot, amely számára legkáprázatosabb a földkerekségen. És a harang egyszerre megkondult a feje felett. Egy gyerek húzta meg a földszinten a harangkötelet, mert akkoriban még így harangoztak ebben a kolostorban. Húzta a fiú a kötelet, megkondult a harang, a kék bakák, viharos huszárok a folyó völgyében kedvükre üldözhették egymást, átúsztatva a gyors folyón, kompokon utazva, zuhatagokban, az örvényeken átgázolva. Ugyan mit meg ne tettek volna Első Ferenc József katonái, ha az Öregúr nézte őket? Csak az a harangozó fiú nem tudta, hogy Első Ferenc József a toronyban van. A harangozó fiúnak az volt a legfőbb gondja, hogy minél hamarabb szólaljon meg a déli harangszó, mielőtt a pajtása az ábécé sorrendjében felelhetne Numa Pompiliusról. A harang lengett, és a Ferenc Józsefre kívül őrködő tisztek hiába futamodtak a harangozó gyerek nyomába, a meglendült harangot nem lehetett hirtelen megállítani, furfangosnak kell lenni a vezérkari tisztnek, aki a harangkötéllel pányvát vessen a harang nyelvére. Olyan furfangosnak, mint egy vásott fickónak, aki a bajtársával összebeszélt a korai harangozásra...
- Ki volt a cimborád? - szólt a jéghideg hang.
- Elment, meghalt, világgá bujdosott - felelt az öregember. - Én meg itt maradtam egy faodúban, ahonnan a harangot néztem, majdnem öt percig, amíg azt megállították, amíg Első Ferenc József, kezében tartva katonatiszti sapkáját, hallgatta a harangszót, majd elhagyta a tornyot, amikor a hegyi folyó völgyében a huszárok, gyalogosok kékek lettek valamennyien a messziségben, mint a hegyláncok, amelyek közelebb és közelebb jöttek, amikor az öreg király lefelé ballagott az elvarázsolt, a harangok lendülésével együtt lendülő toronyból, a figyelőhelyről, amelyet sohasem hagyott el addig, amíg egyetlen katonáját láthatta. Most lefelé ballagott a toronyból, és amint a lépcső végéhez közeledett, mind kisebb lett alakja. Innen nyílott egy halk ajtó abba a kis kápolnába, ahol a beteg vagy megöregedett szerzetesek misézgettek néhanapján, ha egészségük megengedte. De rendszerint üres volt a kápolna ebben az időben, mert a király itt volt. És most, a harangszótól remegő toronyból leballagva, csakugyan a kápolnába nyitott be Első Ferenc József, amely kápolnában egy Rákóczi-címerrel faragott térdeplő volt, amelyet az a Rákóczi Ferenc ajándékozott a kolostornak, aki itt imádkozott, mielőtt hazáját elhagyta volna... Első Ferenc Józsefnek bizony gondolatában sem volt abbahagyni az imádkozást, pedig a híres tüzérezredek ágyúi is elhallgattak a messziségben, az öreg király csak imádkozott, és talán észre sem vette a felsővadászi Rákóczinak címerét...
- Igazságot beszélj, ne remélj változást sorsodban. Az Öregúr becsületét amúgy se veszítheted el - felelt a jeges hang, mint a lelkiismeret. - Első Ferenc József éppen azért kereste fel a kolostor kápolnáját, mert meghallotta, hogy Rákóczi Ferenc térdeplőjét őrizték régi szerzetestársaink ezen a helyen. De már lefújták a hadgyakorlatot, már intézkedés történt, hogy a honvédhuszár tisztek levehessék a viaszkosvásznat az arany csákójukról, amely viaszkosvásznat a nyeregben ülve, a hadgyakorlaton szoktak viselni. Város következik valahol a folyó völgyében, ragyogni kell a huszárnak és csákójának... De Első Ferenc József már inkább a templomot kereste, ha meg volt elégedve katonáival.
- De én mégis ott állottam a kápolna titkos ablakánál, ahonnan egykor a büntetésből ide helyezett házfőnökök az ugyancsak lelkigyakorlatra utasított szerzeteseket figyelték - erősködött a mesemondó. - Mindenkinek volt itt valami mondanivalója, királynak és szerzetesnek, hatalmas császárnak és bujdosó fejedelemnek, Rákóczi Ferencnek és Ferenc Józsefnek, mert a kápolna és térdeplője kérte az imádságot az emberi lelkektől.
Nem felelt senki a vár alján Váraljinak, aki ezt biztatásnak vette, s így folytatta:
- A lelkigyakorlatos szerzetest, a bujdosó fejedelmet megtekintette a kápolna ablakán át a házfőnök, de az imádkozó Ferenc Józsefet csak egy vásott diák merte meglesni. S én láttam, hogy a könnyevesztett, nagy hatalmú Ferenc Józsefnek ebben a titkos kápolnában egy könnycsepp gördült ki szeméből, amely fényesebb volt minden katonánál, udvari batárnál, királyi pompánál. A könnycsepp hintója elvitte egy percre Ferenc Józsefet az emberek közül. Tán halottaihoz. Erzsébet királynéhoz vagy fiához, Rudolfhoz, aki pihent már a kapucinusok sírboltjában, a messziségben.
A királynéhoz, aki ez idő tájt már ugyancsak a messziséget járta? A könnycsepp itt maradt a kolostorban, azért gazdagabb ez a kolostor minden más kolostornál. Ezt akartam nektek elmondani, amikor idáig bódorogtam olyan tájakról, ahová a gondolat se ér.
- Ahonnan a jég meg a tél jön - mondták, vagy nem mondták a hajnali csendben, de az öregember sohasem érzett megkönnyebbüléssel nézett a lelkébe, mintha utolsó mondanivalójától, legutolsó titkától válott volna meg. - Vigyázott az "Öregúr becsületére".
A kolostor lakói, akik a havazás jöttével bejárták a bástyák környékét: egy koldusforma öregemberre találtak a mély hóban. Az egyik lábán csizma volt, s azon valami sarkantyúféle.
- Lehet, hogy ő volt, aki nálam vasaltatta meg lovát, de hát ki emlékeznék minden patkolásra, amikor mind egyformán történik - mond a hatalmas termetű hegyvidéki kovács, amikor megmutatták neki is a lovat. - A lóra inkább emlékeznék, mint a lovasra. Sokfelé járhatott-kelhetett ez az öreg, amíg idáig ért.