Takarodó
szerző: Victor Hugo, fordító: Juhász Gyula
(Juhász Gyula,1904)

Havazott. A saját győzelme verte szét.
Most hajtá le a sas először a fejét.
Gyásznapok. A császár csöndben hátrálni kezd,
Moszkvát otthagyta már, e füstölgő tüzet.
Havazott. A fanyar fagy ömlött, áradott,
Fehér puszták után más fehér puszta volt.
Nincsen már ezután zászló és kapitány,
Tegnap: a nagy sereg, ma: kis csapat csupán.
Látni se lehetett: hol a szárny, a közép.
Havazott. Levágott lóbőrbe öltözék,
Aki sebet kapott. Az üres őrhelyen
Látni a trombitást, fagyottan, mereven.
Némán nyergében ül, szürkén, miként a dér,
Kővé fagy ajaka, ha trombitához ér.
Golyó, patron, sörét hull a fehér mezőn.
És a gránátosok hidegtől reszketőn
Járnak gondolkodón, bajuszuk csupa dér.
Havazott. Havazott. S egyre fütyült a szél.
S a télnek közepén, ismeretlen helyen
Nem volt már kenyerük, és lábuk meztelen.
A jókedv tovatűnt, a harci nép oda.
Bolygó álom járt a hidegben, bús csoda,
Árnyék-processzió a sötét ég alatt;
Az iszonyú magány nézése kárhozat.
A néma bosszuló közöttük megjelent,
S mind tudta, hogy a vég: a magány és a csend.
Az ég szép csöndesen fehér halált adott,
Szörnyű békóba vert egy szörnyű csapatot.
E gyászseregre két ellenség karja csap:
Az Észak és a Cár... Észak hatalmasabb.
Az ágyúk talpait már mind fölégeték.
Meghalt, ki megpihent. És megszökött elég.
A puszta elnyelé a pártos csapatot,
És hogyha valaki szétvonhatná a hót,
Látná, hogy aluszik amott a regiment.
Óh, Hannibál! vég! Oh, Attilai csend!
És minden éjszaka: Előre! Támadás!
Ily fantomok raja száll szuronyukra. Más
Rejtelmes árnyakat ugatva, szállva lát,
Hadesz hadtesteit, szörnyeknek rohamát.
Ím, egy egész sereg: éjben elveszve itt,
S a császár, aki most állva körültekint.
Ez óriásra, kit a Nagyság bámul itt,
A Végzet, ez a vak favágó, rásuhint,
S e tölgy, melyet komor bosszú fejszéje üt,
Reszketve lát letört fatörzset mindenütt.
Vezérek, katonák mind holtan. És nekik,
Sátrát kik élve még rajongón környezik,
Úgy látszik, árnya jár köpenybe', nem maga,
De azt mind hiszi még: nincs veszve csillaga!
Felségsértő a sors: vallják ez emberek.
— Ő érzi hirtelen, hogy lelke megremeg,
Bénán a bú miatt, most már Isten fele
Fordul a császár, a dicsőség embere.
Érzi Napóleon, hogy itt a pillanat,
Mely engesztelni készt. Sápadtan elhalad
A légió előtt, mely havas rögbe vész
S szól: Hadak Istene, ez hát a büntetés?

S akkor saját nevén szólítja odafenn,
Ki árnyon át beszél, s azt válaszolja: Nem!