utolsó vacsorán tanítványainak megjövendölte. Hogy pedig ezt tényleg is nyilván bebizonyítsa, a jámborok lelkeit, kiket a pokolból kiszabadított, magával az örök boldogság lakásába bevezette.
VII. kedvezményeit, melyekben Krisztus menybemenetele által bennünket részesített.
A mennyei ajándékok ezen csodálatra méltó bőségét a hasznok üdvös sora követte; mindenekelőtt ugyanis hitünk érdeme fölötte növekedett; mert a hit azon dolgokra terjed ki, melyek nem láthatók és az emberi ész és tudás körétől távol esnek. Azért, ha az Ur tőlünk el nem távozott volna, hitünk érdeme kisebb lett volna; mert Krisztus Urunk „boldogoknak” azokat mondja,[1] „kik nem láttak és hittek.” Ezenkívül Krisztus mennybemenetele nagy befolyással van reményünknek sziveinkben való megerősítésére is. Mert miután hiszszük, hogy Krisztus mint ember felment mennyekbe és az emberi természetet az Atya Istennek jobbjára helyezte, nagy reményünk van, hogy mi, az ő tagjai is fel fogunk oda menni és ott fejünkkel egyesülni. Ezt maga az Ur e szavakkal bizonyította: [2] „Atyám! a kiket nekem adtál, azt akarom, hogy a hol én vagyok, ők is velem legyenek.” Végre azon legnagyobb jótéteményt is kaptuk, hogy szeretetünket az égbe, ragadta és a Szentlélek által felgyújtotta; mert tökéletesen igaz,[3] hogy ott a mi szivünk, a hol kincsünk.
VIII. Nem lett volna, ránk nézve hasznos, ha Krisztus e földön marad.
És valóban, ha Krisztus Urunk e földön járna, minden gondolatunk magára az ember szemlélésére és társaságára volna irányozva és csak az embert tekintenék, ki velünk oly nagy jókat tesz és iránta némi földies kegyelettel viseltetnénk. Ellenben mennybe menvén, szeretetünket szellemivé tette és azt eszközölte, hogy a kit most távollevőnek gondolunk, azt mint Istent imádjuk és szeressük. Ezt pedig részint az apostolok példájából értjük meg, kikről látjuk, hogy mig az Ur velők volt, mintegy emberi értelemben itéltek róla; részint pedig az Úr maga bizonyitá,
