még azon okból szállt alá Krisztus Urunk a poklokra, hogy ott is, miként a mennyben és a földön, kinyilatkoztassa erejét és hatalmát, szóval: „hogy[1] az ő nevére minden térd meghajoljon, a mennyeieké, a földieké és a földalattiaké”. Nem csodálandó és bámulandó-e ebben az Isten legfőbb jósága az emberi nem iránt, ki értünk nemcsak a legkeserübb halált szenvedni, hanem a föld legalsóbb részeibe is behatni kívánt, hogy az előtte legdrágább lelkeket onnan kiragadva, a boldogságba átvezesse?
VII. Az ötödik ágazat másik részének értelme.
Következik az ágazat másik része, melynek magyarázásában mennyire kelljen fáradoznia a plébánosnak, az apostol eme szavai mutatják:[2] „Emlékezzél meg, hogy az Úr Jézus Krisztus feltámadott halottaiból”. Mert a mit Timoteusnak parancsol, azt kétségtelenül a többi lelkipásztoroknak is parancsolta. Az ágazatnak pedig ez az értelme: miután Krisztus Urunk a hétnek hatodik napján, a kilenczedik órában a kereszten lelkét kiadta, és ugyanaz nap este tanítványai által, kik Pilátus helytartó engedelmével az Ur testét a keresztről levevén a közel kertben levő uj sírboltba tették, eltemettetett: halála után harmadnapon, mely vasárnap volt, korán reggel lelke testével ismét egyesült, és igy az, ki ama három napon halva volt, az életre, melyből meghalván elköltözött, visszatért és feltámadott.
VIII. Krisztus nem más erejével, mint egyéb emberek, hanem saját erejéből támadt fel.
De a „feltámadás” szó alatt nem azt kell csupán érteni, hogy Krisztus halottaiból feltámasztatott, mi sok mással is megtörtént; hanem hogy saját ereje és hatalmából támadt fel, a mi benne sajátságos és rendkívüli volt. Mert sem a természet nem engedi, sem nem adatott senkinek, hogy az ember a halálból saját erejével életre kelhessen. Ez egyedül a legfőbb isteni hatalomnak tartatott fenn, miként az apostol e szavaiból értjük:[3] „Noha megfeszittetett erőtlenségből, de él az Isten erejéből”. Mely isteni erő, minthogy sem Krisztus testétől a sírban, sem
