értelemben pokolnak neveztetik. Ezenkívül van a tisztitó tűz, melyben a jámborok lelkei meghatározott időig kinzatván, megtisztittatnak, hogy megnyíljék számukra az örök hazába vezető ut, hová semmi fertőztetett be nem megy. Es pedig e tannak igazságáról, melyről a szent zsinatok kijelentik, hogy azt mind a sz. irás bizonyítékai, mind az apostoli hagyomány megerősítik, annál szorgalmasabban és gyakrabban kell a plébánosnak értekeznie, minthogy oly időket élünk, melyekben az emberek az igaz tant nem akarják elfogadni. Végre a tartózkodási helyeknek harmadik neme az, melybe a szentek lelkei Krisztus eljövetele előtt befogadtattak és a hol minden fájdalomérzet nélkül, a megváltás boldog reményétől tápláltatva, békében tartózkodtak. Tehát ezen jámborok lelkeit, kik Ábrahám kebelében az Üdvözítőt várták, szabaditá meg Krisztus Urunk, midőn a poklokra alászállott.
IV. Krisztusnak lelke nemcsak hatalmilag, hanem valóban alászállt a poklokra.
Nem kell azonban azt gondolni, hogy úgy szállt alá a poklokra, mintha csak az ő hatalma és ereje jutott volna oda, nem pedig lelke is; hanem mindenesetre hinnünk kell, hogy maga az ő lelke valósággal és jelenlétileg alászállt a poklokra, a mit bizonyít Dávidnak ama dönthetlen tanúsága:[1] „Lelkemet nem hagyod pokolban”.
V. Krisztus méltóságát a pokolba való alászállás nem kisebbíté.
De jóllehet Krisztus alászállt a poklokra, ez az ő legfőbb hatalmából nem vont le semmit; és az ő szentségének fényét sem szennyezte be semmi folttal, sőt e cselekedete által inkább a legvilágosabban bebizonyult, hogy igaz mindaz, a mit az ő szentsége felől hirdettetett és hogy ő Isten Fia, amint ezt azelőtt annyi csodával is megmutatta. Mit könnyen meg fogunk érteni, ha összehasonlítjuk azon okokat, melyek miatt Krisztus és a melyek miatt más emberek mentek azon helyre. Mert a többiek mindnyájan foglyokként szálltak alá: Ő pedig „a halottak közé[2] mint szabad” és győző szállt alá a gonosz lelkek elűzésére, kik amazokat bűneik miatt bezárva és megkötözve tárták. Ezenkívül
