a mennyiben tőlük függ, valóban ismét[1] keresztre feszítik önmagokban Isten fiát és csúfot űznek belőle. A mely bűn bennünk sokkal súlyosabbnak tekinthető, mint a zsidókban, mivel ők, ugyanazon apostol tanúsága szerint:[2] „Ha megismerték volna, soha a dicsőség Urát meg nem feszitették volna”; mi pedig, ámbár valljuk, hogy ismerjük őt, tetteinkkel mégis megtagadván, mintegy erőszakot látszunk rajta elkövetni.
XII. Krisztus az Atyától és önmagától is átadatott.
Azonban a sz. irás bizonyítja, hogy Krisztus Urunk az Atyától és önmagától is átadatott; mert Izaiásnál ezt mondja az Ur:[3] „Az én népem bűneiért vertem meg őt”; és kevéssel előbb ugyanazon látnok, midőn Isten lelkével eltelve, az Urat fájdalmak és sebekkel megrakva látá, igy szól:[4] „Mi mindnyájan, mint a juhok, eltévelyedtünk, kiki az ő útjára térült; és az Ur ő rá tette mindnyájunk gonoszságát”. A Fiúról pedig Írva van:[5] „Ha életét adja a bűnért, hosszú életű ivadékot lát”. De ugyanezt nyomatékosb szavakkal is kifejezte az apostol, midőn más részről meg akará mutatni, mennyit lehet Isten véghetetlen könyörületességétől és jóságától reménylenünk; mert igy szól:[6] „Ki még tulajdon fiának sem kedvezett, hanem mindnyájunkért adta őt: hogyne ajándékozott volna ő vele nekünk, mindeneket is?”
XIII. Krisztus a kínok keserűségét testében és lelkében valósággal érezte.
Hátra van még, hogy a plébános előadja, mily nagy volt a szenvedés keserűsége; ámbár ha meggondoljuk:[7] „hogy Urunk verítéke lön, mint a földre folyó vérnek cseppjéi”, már akkor, midőn a gyötrelmekre és kínzásokra gondolt, melyeket nemsokára elviselnie kellett, úgy látszik, hogy azon fájdalmakhoz mit sem lehete már adni. Azonban, ha a közelgő szenvedések meggondolása oly gyötrő volt, mit a véres veríték bizonyít: minőnek kell tartanunk a szenvedést? Bizonyos ugyanis, hogy Krisztus Urunk a legnagyobb testi és lelki fájdalmaktól gyötörtetett. És pedig először nem volt testének egy része sem, mely
