aztán, hogy a föltámadás csudája annál inkább nyilvánosságra jöjjön és szembe tűnjék. De nemcsak azt hiszszük, hogy Krisztus teste eltemettetett, hanem e szavakkal legfőkép az adatik elénk hittárgyul, hogy Isten eltemettetett, valamint a kath. hitszabály szerint a leghelyesebben mondjuk azt is, hogy Isten meghalt és a szűztől született. Mert, miután az istenség soha sem volt elválasztva a testtől, mely a sírba tétetett, alaposan valljuk, hogy Isten eltemettetett.
IX. Mit kell, Krisztus halálát és eltemetését illetőleg, leginkább figyelem be vennünk?
A temetés nemét és helyét illetőleg a plébánosnak elég az, a mit a szent evangélisták följegyeztek. Kettőt pedig különösen meg kell jegyezni: először, hogy Krisztus teste a sírban egészen ép maradt, miről a próféta igy jósolt:[1] „Nem engedended, hogy szented romlást lásson”. Másodszor: s ez az ágazat minden részéhez tartozik, hogy t. i. az eltemettetés, valamint a szenvedés és halál is, Krisztus Jézusra mint emberre és nem mint Istenre illik; mert szenvedni és meghalni csak az emberi természet sajátja; jóllehet mindezek Istennek is tulajdonittatnak; mivel világos, hogy helyesen mondatnak azon személyről, ki tökéletes Isten és egyszersmind tökéletes ember volt.
X. Mi módon kell Krisztus szenvedésének érdemét fontolóra vennünk?
Ezek megismertetése után Krisztus szenvedése és haláláról azokat fejtse ki a plébános, a melyekből a hívek a titok mérhetlenségét, ha nem is megérteni, legalább szemlélni képesek legyenek. Es pedig először meg kell gondolni, ki az, ki mindezeket szenvedi. Az ő méltóságát ugyanis sem szóval ki nem fejezhetjük, sem elmével meg nem foghatjuk. Sz. János[2] „Igének mondja, mely Istennél vala”. Az apostol nagyjelentésü szavakkal igy írja le:[3] ő az, „kit Isten mindenek örökösévé rendelt, ki által a világot is teremtette; ki az ő dicsőségének fénye és valójának képmása és hatalmának igéjével mindent föntart”. Ez tehát „a bűnöktől megtisztulást eszközölvén, a Fölség jobbján
