melyet a zsidók, midőn Egyptomból kiköltözének, áldoztak, végre a réz kígyó, melyet Mózes a pusztában fölállított. Krisztus Urunk szenvedésének és halálának előjelei voltak. A mi pedig a prófétákat illeti, mily sokan voltak, kik erről jövendöltek, sokkal ismeretesebb, hogysem szükséges volna e helyen bővebben fejtegetni. De leginkább, hogy Dávidot mellőzzük, ki a zsoltárokban megváltásunk legjelesebb titkait mind tárgyalta, Izaiás jövendölései oly nyíltak és világosak, hogy méltán el lehet mondani, hogy ő inkább megtörtént dolgot adott elő, mint megtörténendőt jövendölt.
Meghala és eltemetteték.
VI. Mit parancsol hinnünk ezen záradék: „meghala és eltemettetek”?
Fejtse ki a lelkipásztor, hogy ezen szavak szerint azt kell hinnünk, hogy Jézus Krisztus, miután megfeszittetett, igazán meghalt és eltemettetett. Nem is ok nélkül adatik ez a híveknek külön elő; hogy higyjék; mert voltak, kik tagadják, hogy a kereszten meghalt. Az apostolok tehát joggal tartották szükségesnek, hogy e hitigazságot a tévelylyel szemben kimondják, mely czikkely igazságáról semmi kételkedésnek helye nincs; mert az evangélisták mind megegyeznek abban, hogy „Jézus kiadá lelkét”. Azonfelül Krisztus, minthogy igazi és valóságos ember volt, valóban meg is halhatott; akkor hal meg pedig az ember, midőn lelke elválik a testtől. Azért, midőn azt mondjuk, hogy Jézus meghalt, azt jelentjük, hogy az ő lelke elvált testétől; de azt nem engedjük meg, hogy istensége is elvált testétől; sőt inkább állhatatosan hiszszük és valljuk, hogy lelke testétől elválván, istensége mind testével a sírban, mind leikével a pokol tornácáéban folyton egyesülve volt. Az Isten Fiának pedig meg kelle[1] halnia, „hogy a halál által megrontsa azt, kinek a halálon volt birodalma, tudniillik az ördögöt és megszabadítsa azokat, kik a haláltól való félelem miatt teljes életükben kötelezve valónak a rabszolgaságra”.
VII. Krisztus nem akaratja ellenére és kényszerítve halt meg.
De különös volt Krisztus Urunkban, hogy akkor halt meg,
- ↑ Zsid. 2, 10. 14, 15.
