ugyanis: elfogatott, kicsufoltatott, méltatlanságok és kínzások különféle nemeivel illettetett, végre keresztre feszittetett.
II. Krisztus lelke érezte a kínokat.
Ne is kételkedjék senki abban, hogy az ő lelke, mi annak érző részét illeti, azon kínoktól ment nem volt; mert az emberi természetet igazán felvevőn, szükségkép lelkében is érezte a legkínosabb fájdalmat; azért mondja:[1] „Szomorú az én lelkem mind halálig”. Mert jóllehet az emberi természet az isteni személyivel össze volt kötve, mindazonáltal ezen egyesülés mellett ép úgy érezte a szenvedés keserűségét, mint ha az egyesülés nem is történt volna; mivel Jézus Krisztus egy személyében mindkét természetnek, az isteni és emberinek tulajdonságai megmaradtak; és azért a mi szenvedni képes és halandó volt, szenvedő képes és halandó maradt; ellenben a mi szenvedni nem képes és halhatatlan vala, milyennek az isteni természetet ismerjük, a maga tulajdonságát megtartotta.
III. Miért fejeztetik ki a hitvallásban, Judaea melyik helytartója alatt szenvedett Krisztus?
Hogy pedig e helyen oly gondosan látjuk megjegyezve, hogy Jézus Krisztus azon időben szenvedett, mikor Pontius Pilátus kormányozta Judaea tartományt, e tekintetben azt tanítsa a plébános, hogy ez azért történt, mivel ily fontos és szükséges dologismerete mindenki előtt világosabbá lesz, ha a történt dolognak ideje meghatároztatik, mit, amint olvassuk,[2] Pál apostol is tett: aztán azért is, mivel azon szavakkal tudtunkra adatik, hogy beteljesedett Üdvözítőnk ama jövendölése:[3] „átadják őt a pogányoknak megcsúfolásra, megostorozásra és megfeszítésre”.
IV. Nem esetleg történt, hogy Krisztus a keresztfán szenvedett halált.
Hogy pedig épen a keresztfán szenvedett halált, ez is az isteni végzésnek tulajdonítandó, hogy tudniillik a honnan a halál származott, onnan támadjon fel az élet. Mert a kígyó, mely a
