meg önmagát;” főkép mivel tudjuk, hogy sokkal jobb azt kívánni, a mi helyes és igazságos, mint elérni azt, a mi az észszel, az erénynyel, Isten törvényeivel ellenkezik. És valóban rosszabb helyzetben van az, a ki eljut ahhoz, a mit vaktában és a testiség ösztönéből megkívánt, mint az, a ki meg nem nyeri azt, a mi után, mint helyes dolog után sóvárgott.
XVI. Azokat sem kell kérni Istentől, a mik a jámborsághoz nem tartoznak.
De nemcsak azt kérjük, hogy ne adja meg Isten, a mit magunk szántából kívánunk, midőn kívánságunk nyilván rossz: hanem, hogy azt se adja meg, a mit a világosság angyalának képébe öltözött ördög tanácsa- és sugallatából néha mint jót kérünk. Egészen helyesnek és szeretettel teljesnek látszik az apostolok fejedelmének[1] ama buzgalma, melylyel az Urat a halálra menés szándékáról lebeszélni igyekezett: s mégis keményen megdorgáló őt az Ur, mivel emberi érzelmektől s nem isteni bölcsességtől vezéreltetett. Mi lehetett volna az Urra nézve látszólag szeretettel teljesebb ama kívánságnál, melylyel a szent férfiak, Jakab[2] és János, a vendégszeretetet még mesterüktől is megtagadó szamariaikra neheztelve, hozzája fordultak, hogy ama kemény szívűeket és emberteleneket égi tűzzel veszítse el? De Krisztus Urunk megfeddette őket, mondván: „Nem tudjátok, minő lelkitek vagytok? Az ember fia nem jött lelkeket veszteni, hanem üdvözíteni.”[3]
XVII. Midőn kérésünkkel Istenhez fordulunk a természet fönntartására szükségesek megadásáért, főkép úgy kell azokat kérni, hogy csak úgy nyerjük el azokat, ha Isten is akarja.
Nemcsak akkor kell pedig kérnünk Istent, hogy legyen meg az ő akarata, midőn, a mit kívánunk, rossz, vagy rossznak látszik; hanem akkor is, midőn tettleg nem rossz, úgymint; mikor az akarat a természet amaz első hajlamát követi, hogy kívánja azokat, mik a természet fönntartására szolgálnak és visszautasítja, a mik azzal ellenkezőknek látszanak. Azért, midőn ilyesmit kérni akarunk, mondjuk lélekből: „legyen e te akaratod!”
