készíttetett, kik ugyanazon pályán haladnak. „Mert,” – úgymond az apostol,[1] – „nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkeznék a ti jótékonyságtokról és szerelmetekről.”
XV. Hogyan kell egymásért imádkoznunk és mindenkit kölcsönösen mint testvért becsülnünk?
Hogy mennyire szívből kell kimondanunk ezen szavakat „mi atyánk,” kijelenti Aranyszáju sz. János,[2] ki Istenről azt mondja, hogy szívesen hallja a keresztényt, ha nemcsak magáért, hanem másért is imádkozik; mert magáért imádkozni a természet követelése, másért a kegyelet adománya; magáért a szükség készti, másért a testvéri szeretet buzdítja. Ezekhez még azt csatolja; kedvesebb Isten előtt azon imádság, melyet a testvéri szeretet ajánl, mint az, melyet szükségből mond valaki. Az üdvös imának ezen fontos tárgyát illetőleg inteni és buzdítani kell a lelkipásztornak a híveket minden kor-, nem-, vagy állás különbség nélkül, hogy ezen közös testvéri viszonyról megemlékezvén, nyájasan és testvérileg viseljék magokat és büszkeségből egyik a másiknál fölebbvalónak ne tartsa magát. Mert habár az Isten egyházában különbözők a hivatal fokozatok, a fokozatok- és hivataloknak ezen különfélesége a testvéri viszony összeköttetését föl nem oldja; valamint az emberi testben a tagok különbféle tiszte és működése épen nem teszi, hogy a testnek e vagy ama része a tagnak tisztét és nevét elvesztené.
XVI. Miért vannak a keresztények ily szoros összeköttetés kapcsa által összefűzve?
Képzeld azt, a ki királyi hatalommal bír; ha ugyan hívő, nem testvére-e mindazoknak, kik a keresztény hit egységében foglaltatnak? Bizonyára az. S miért? Mert nem más Isten az, kitől a gazdagok és királyok nyerték létüket, mint az, kitől a szegények és királyok hatalma alatt levők vannak, hanem egy Istene, Atyja és Ura van mindenkinek. Tehát mindnyájunk szellemi eredetének egy a fensége, egy a méltósága, egy származásának fénye, minthogy mindnyájan ugyanazon lélekből és a hit ugyanazon szentségéből születtünk Isten fiaivá és ugyanazon örökség
