szellemi imával a szóbelit nem zárjuk ki. Azonban méltán azon imának tulajdonítunk elsőséget, mely buzgó lélekből fakad, melyet Isten, ki az emberek legtitkosabb gondolatait is ismeri, hall, ha szájjal nem nyilváníttatik is. Meghallgatta azon Annának,[1] ki Sámuel anyja volt, benső imáit, kiről olvassuk, hogy mindig csak sírva és ajkait mozgatva imádkozott. Így imádkozott Dávid is; mert így szól:[2] „Neked szólott szívem, az én arczom téged keresett.” Ilynemű példákat gyakran találnak, kik a sz. könyveket olvasgatják.
II. Miben áll a szóbeli imának legfőbb haszna?
A szóbeli imának pedig saját hasznossága és szükségessége van. Mert a lélek buzgalmát gyullasztja és az imádkozó vallásosságát táplálja; a miről sz. Ágoston Próbához így írt:[3] „Némelykor szavakkal és más jelekkel élénkebben serkentjük magunkat ama szent vágy öregbítésére.” Néha lelkünk égő vágya és áhítata kényszerít, hogy szavakkal adjunk kifejezést érzelmünknek; mert ha a lélek örömtől áradozik, illő, hogy a nyelv is örvendjen és valóban méltó, hogy oly bőséges lelki és testi áldozatot tegyünk, mint az apostolok szoktak imádkozni, miként az „Apostolok Cselekedeteiből” és az apostol több helyéből tanuljuk.
III. A magán imában nem oly szükségesek a szavak, mint a nyilvánosban.
Az imádkozásnak két módja van, a magán és nyilvános ima; a magán imával élünk, hogy a benső buzgóságot és áhítatot előmozdítsa; a nyilvános imában, mely a hívek vallásosságának táplálására rendeltetett, bizonyos és meghatározott időben a szavak használata nem mellőzhető.
IV. Lélekben egyedül a keresztények imádkoznak és a hosszas imákat nem kell kerülniük.
E szokást pedig, lélekben imádkozni, mely a keresztények sajátja, a hitetlenek épen nem gyakorolják; kikről így szól Krisztus
