az adott szó szentségét. És valamint azt, ki mással házasságra kelt, megkívánni éppen nem szabad: úgy azt, ki Isten tiszteletére és szolgálatára szentelte magát, feleségül kívánni semmikép sem szabad.
XX. Ezen törvény ellen nem vétkezik a ki oly asszonyt kér feleségül, kinek férjét holtnak gondolja.
Ha pedig valaki a nőt, kinek férje van, feleségül kívánja azért, mivel férjetlennek gondolja, de ha tudná, hogy férjnél van, házasságra nem óhajtaná, miként ez, mint olvassuk, Fáraóval[1] és Abimelekkel megtörtént, a kik Sárát feleségül venni óhajtották, mert őt férjezettnek éppen nem, hanem Abrahám nővérének, nem pedig feleségének gondolák: az bizonyára, ki ily lelkülettel bír, e törvény ellen nem vétkezik.
XXI. Azokon kívül, a mik tiltatnak, mik parancsoltatnak ezen törvény által?
Hogy pedig a lelkipásztor kijelölhesse a gyógyszereket, melyek a kívánság vétkének elhárítására alkalmasak, fejtse ki a parancs második részét, a mely abban áll, hogy ha kincsekkel bővelkedünk, szívünkkel azokhoz ne ragaszkodjunk s a jámborság és az isteni dolgok iránt való szeretetből azokról lemondani készek legyünk s a pénzt örömest fordítsuk a szegények nyomorának enyhítésére; ha pedig szűkölködünk, a nyomort türelmes és vidám lélekkel viseljük. És ha javaink osztogatásában ugyan bőkezűek vagyunk, az idegen javak után való vágyakat elnyomjuk. A szegénység dicséretéről és a gazdagság megvetéséről pedig könnyen gyűjthet a lelkipásztor a szentírásból és a szent atyáktól adatokat és könnyen előadhatja azokat a hívő népnek. Továbbá ezen törvény parancsolja, hogy erős vágygyal és a legfőbb törekvéssel óhajtsuk, hogy ne a mit mi kívánunk, történjék, hanem a mit Isten akar, a mint az Úr imádságában kifejeztetik.[2] Az Isten akarata pedig főkép az, hogy mi kiváltképpen megszenteltessünk és lelkünket szeplőtelenül s minden szennytől tisztán és épen megőrizzük és gyakoroljuk magunkat azon lelki és szellemi kötelességekben, melyek a testi érzékekkel
