más efféle méltatlanságok okoznak. Azonkívül a tréfás vagy hasznos hazugság is, habár senkinek sincs sem kárára, sem hasznára, mindazáltal bizonyára illetlen; mert az apostol így int bennünket:[1] „elhagyván a hazugságot, kiki szóljon igazat.” Mert az a gyakori és nagyobb hazugságra nagy hajlandóságot rejt magában és a tréfahazugságok által szoknak rá az emberek a hazugságra: a miáltal azon gyanúba esnek, hogy nem igazmondók. Azért, hogy szavuk hitelre találjon, szüntelen esküdniük kell. Végre e parancs első része kárhoztatja a tettetést és pedig nemcsak a színlelt szavak, hanem a színlelt tettek is vétkesek: mivel mind a szavak, mind a tettek bizonyos jegyei és jelei azoknak, a mik kinek-kinek szívében vannak; ez okból az Ur a farizeusokat korholván, gyakran képmutatóknak nevezi őket. Ennyit a parancs első részéről, mely tilalmat foglal magában. Most fejtsük ki, mit parancsol az Ur a második részben.
XIV. Mit parancsol e törvény a második részében a köztörvénykezést illetőleg?
A parancs értelme és czélja az, hogy az ítélethozás igazságosan és a törvények szerint gyakoroltassék és az emberek el ne foglalják és bitorolják a törvénykezést: mert, mint az apostol írja,[2] nem szabad más szolgáját ítélni, nehogy a dolog és az ügy ismerete nélkül hozzanak ítéletet. Ily bűnt követett el a papok és írástudók tanácsa, a kik szent Istvánt elítélték; ugyanazon bűnbe estek a filippiek elöljárói, a kikről az apostol mondja:[3] „Nyilván, törvénytelenül megveretvén minket, római embereket, tömlöczbe vetettek és most alattomban küldenek el minket.” Vigyázzanak, hogy az ártatlanokat el ne ítéljék vagy a gonosztevőket fel ne mentsék, megvesztegetés vagy kegy, gyűlölet vagy szeretet ne vezesse őket. Mert Mózes a véneket, a kiket a népnek bíráivá rendelt, így inti:[4] „Hallgassatok meg őket és a mi igaz, azt ítéljétek, akár polgár legyen az, akár idegen. Semmi különbség ne legyen a személyekben, úgy hallgassátok meg a kicsinyt, mint a nagyot és senki személyére ne tekintsetek, mert Isten ítélete az.”
