maga, mivel a gonoszság kívánsága szerint teljesült, az istentelenségben és vakmerőségben naponként gyakorlottabbá és megrögzöttebbé válik.
VII. E parancsban mindazok vétkei, kik az ítéletekhez járulnak s általában minden hazugság tiltatik.
Valamint tehát a tanuknak, úgy a vádlóknak, vádlottaknak, védőknek, meghatalmazottaknak, képviselőknek, ügyvédeknek és mindazoknak, kik a bírói ítéletre befolyással vannak, tiltatik az álnokság, hazugság és hamis esküvés. Végre tilt Isten minden tanúbizonyságot nemcsak az ítélőszéken, hanem azon kívül is, a mely másnak kárt vagy sérelmet okozhatna. Mózes III. könyvében[1] ugyanis, hol e parancsok ismételve előfordulnak, ezeket olvassuk: „Ne lopjatok, ne hazudjatok, se senki meg ne csalja felebarátját”, úgy, hogy kételkednünk nem lehet, hogy Isten e parancs által minden hazugságot tilt és kárhoztat; a mit világosan bizonyít Dávid:[2] „Gyűlölöd mind, a kik gonoszságot cselekszenek, elveszted mind, a kik hazugságot szólnak”.
VIII. E parancs a rágalmazás bűnére is kiterjed.
E parancs pedig nemcsak a hamis tanúságot, hanem az utálatos rágalmazásra való hajlamot és szokást is tiltja és alig lehet elhinni, hogy ezen romlottságból mennyi és mily nagy bajok és károk származnak. E vétket, hogy másról titokban rágalmazólag és kisebbítőleg szóljunk, a szentírás mindenütt kárhoztatja. Dávid mondja:[3] „.....ezzel nem eszem”; és szent Jakab:[4] „Ne rágalmazzátok egymást atyámfiai”. De nemcsak parancsok, hanem példák is vannak a szentírásban, a melyekből a bűn nagysága kitűnik. Mert Ámán[5] is koholt gonoszságokkal annyira felingerelte a zsidók ellen Asverus királyt, hogy megparancsolta, hogy azon nemzetbelieket mind megöljék. Ilyféle példákkal tele van a szent történet, a melyek felemlítésére gondjuk legyen a lelkipásztoroknak, hogy a híveket ezen istentelenségtől elrettentsék.
