Oldal:Trienti Káté.pdf/389

A lap nincsen korrektúrázva

XIX. Miből tűnik ki leginkább a felebaráti szeretet, mely itt megparancsoltatik?

Ámde mindezen kötelességek között legjelesebb, szeretettel legteljesebb, – a melyben illő magunkat leginkább gyakorolnunk, – az, hogy a szenvedett méltatlanságokat csendes lélekkel megbocsássuk és elengedjük: a mire, mint előbb mondottuk, gyakran int és buzdít a szentírás, midőn nemcsak boldogoknak mondja azokat, kik így cselekszenek, hanem erősíti, hogy bűneiknek bocsánatát is megnyerik Istentől: a kik pedig ezt tenni elmulasztják, vagy éppenséggel vonakodnak, azt meg nem nyerik. De minthogy a bosszúvágy az emberi szívbe mintegy bele van oltva, azért szükséges, hogy a lelkipásztor ne csak tanítsa, hanem teljesen meggyőzze a híveket, hogy a keresztény ember a méltatlanságokat elfeledni s megbocsátani tartozik. S minthogy ép erről a dologról gyakran tesznek említést a szent írók, azoktól kérjen tanácsot azok keményszívűségének megczáfolására, kik makacs és megátalkodott szívvel bosszút szomjaznak. Ismerje azon igen fontos és a tárgyhoz legalkalmasabb érveket, melyeket azon atyák szentül használtak.

XX. Főkép hogyan kell a gyülölséget elnyomni, s a híveket a bántalmak elfeledésére bírni?

Főleg pedig e hármat kell megmagyarázni; először: hogy azt, a ki magát megbántottunk véli, leginkább arról kell meggyőzni még, hogy az, a kin bosszút kíván állani, nem volt fő oka a kárnak vagy bántalomnak. Így cselekedett ama csodálatra méltó Jób, ki a szabaei emberektől, a kaldeusoktól és a sátántól nagyon megkárosíttatván, mindezt nem tekintve, mint igaz és istenfélő férfiú helyesen és szentül e szavakkal élt:[1] „Az Úr adta, az Úr elvette.” Azért ama béketűrő férfiú szavaiból és példájából győződjenek meg a keresztények arról, a mi kétséget nem szenved, hogy mindaz, a mit ez életben szenvedünk, az Úrtól származik, a ki minden igazságnak és irgalmasságnak atyja és szerzője.

  1. Jób. 1, 21.