képes legyen: olvassa leginkább szent Jeromost Vigilantins ellen és damaskusi szent Jánost, kiknek bizonyításához járul, a mi fő, az apostoloktól vett s az Isten egyházában mindenkor megtartott s megőrzött szokás; ki kívánna e tekintetben erősebb és fényesebb érvet a szentirásnál, mely a szentek dicséretét csodálatosan magasztalja? Mert némely szentről fönséges dicséreteket olvasunk.[1] Kiknek dicséreteit midőn a Szentírás magasztalja, hogyan tagadnák meg tőlük különös tiszteletüket az emberek? Sőt még azért is kell őket tisztelni és segítségül hívni, mivel az emberek üdvéért szünet nélkül esedeznek s Isten az ő érdemök s kedvökért velünk sok jót tesz. Mert „ha üröm van mennyben egy megtérő bűnös fölött,”[2] nemde segíteni fogják a mennyei lakók a vezeklőket is? nemde, ha őket kérjük, a bűnök bocsánatát is megnyerik számunkra és Isten kegyelmét is kieszközlik?
XIII. Bizonyos, hogy a szentek segítségül hívása nem az isteni segítség iránt való bizalmatlanságból s a hit gyengeségéből származik.
Ha valaki a szentek pártfogását fölöslegesnek mondaná, mint némelyek mondják is, hogy Isten pártfogás nélkül is meghallgatja kéréseinket: ez istentelen állítást könnyű megczáfolni szent Ágoston[3] azon mondásával, hogy Isten sokat nem ad meg közbenjáró és esedező segítsége és szolgálata nélkül. Ezt erősítik Abimeleknek[4] és[5] Jób barátainak jeles példái, kiknek bűneit csak Ábrahám és Jób könyörgésére bocsátó meg Isten. Ha pedig azt is felhoznák, hogy a hit hiányára és gyengeségére mutat, ha mi a szenteket szószólókul és pártfogókul használjuk: mit fognak felelni a százados[6] példájára, ki különös dicséretet nyert hitéért az Úrtól, holott a zsidók véneit az Üdvözitőhöz küldő, hogy tőle beteg szolgájának meggyógyitását kiesdekeljék.
XIV. A szentek segítségül hívása nem ellenkezik azon tannal, mely szerint Krisztus az egyedüli közbenjáró.
Azért midőn azt valljuk, hogy egy a közbenjáró, Krisztus Urunk, a ki t. i. egyedül engesztelt ki bennünket a mennyei
