meg bennünket, habár nem látjuk is őket, nem kell-e annál nagyobb tiszteletet adnunk, minél inkább felülmúlják ama boldog lelkek méltóságra nézve magokat a királyokat? Ehhez járul a szeretet, melylyel irántunk viseltetnek, melytől ösztönöztetve azon tartományokért, melyek reájuk bízattak, mint a szentirásból kitetszik, esedeznek; és hogy ezt azokért is teszik, kiknek őrangyalai, kétséget sem szenved; mert könyörgéseinket, könyeinket Istennek bemutatják. Azért tanitá az Úr az evangéliumban, hogy meg nem kell botránykoztatni a kisdedeket, „mert angyalaik mennyekben mindenkor látják Atyáin arczát, ki mennyekben vagyon.”[1]
X. A szentirás is bizonyítja, hogy a szent angyalokat segítségül kell hívni.
Segítségül kell hivni őket, részint mivel Istent szüntelen látják, részint, mivel üdvünk reájok hízott oltalmát örömmel teljesítik. E segítségül hívásról vannak szentirási bizonyítékok. Jákob[2] ugyanis az angyalt, kivel küzdött, kéri, sőt kényszeríti is, hogy áldja meg őt: mert kimondja, hogy addig el nem bocsátja, mig áldását nem veszi; s ezt nemcsak attól kívánta, a kit látott, hanem attól is, kit épen nem látott, midőn így szólott:[3] „Az angyal, ki engem minden gonosztól megszabadított, áldja meg e gyermekeket.”
XI. A szentek segítségül hívása s ereklyéik tisztelete Isten tiszteletével nem ellenkezik.
Ezekből az is kitűnik, hogy az Urban elhunyt szenteknek tisztelete, segítségül hívása, ereklyéiknek és hamvaiknak tiszteletben tartása által Isten dicsősége nemcsak nem kisebbedik, hanem annál jobban növekszik, minél inkább ébreszti, erősíti és serkenti az emberek reményét a szentek követésére; s e tiszteletet a nicaeai második, a gangrai és a trienti zsinatok, valamint római pápák tekintélye megerősitik.
XII. Mily okokra kell főkép alapítani a szentek segítségül hívását?
Hogy pedig a plébános ezen igazság elleneit megczáfolni
