ugyanannak mondjuk, őt helyesen minden csalárdság nélkül hűségesnek valljuk; miért is az ő Ígéreteibe hízva teljes hitet és tekintélyt kell neki tulajdonítanunk. A ki pedig az ő mindenhatóságát, kegyességét és jótékonyságra való készségét és hajlandóságát meggondolja: teheti-e, hogy minden reményét őbenne ne helyezze? S ha jóságának és szeretetének reánk árasztott gazdagságát vizsgálja, lehet-e őt nem szeretnie? Innét ama bevezetés, innét a befejezés, melylyel Isten, valamit meghagyva s parancsolva, él a sz. írásban: „Én vagyok az Ur.”
V. Megmagyaráztatik e törvény, a mennyiben nemleges.
A parancs második része pedig ez: „Idegen Isteneid ne legyenek énelőttem;” mely beszédmóddal a törvényhozó nem azért élt. mintha ezen értelein a parancs igenlegességéből eléggé ki nem tűnt volna, ily módon: „Engem tisztelj mint egy Istent;” mert ha Isten, csak egy; hanem azoknak vaksága miatt, kik hajdan magokat az igaz Isten tisztelőinek vallották, mégis több Istent tiszteltek; milyenek magok a zsidók között is igen sokan voltak, a kik, miként Illés szemökre veté,[1] „kétfelé sántikáltak;” mint a Szamariaiak is tettek, kik Israel Istenét is, meg a pogányok isteneit is tisztelték.
VI. Miként kell e parancsot mindannyi közt legfőbbnek tartani.
Ezeket kifejtvén hozzá kell adni, hogy e parancs valamennyi között első s legnagyobb, nemcsak rendre, hanem ok, méltóság és jelességre is. Mert Istent részünkről végtelenül nagyobb szeretet és tekintély illeti meg, mint bármely urat vagy királyt. Ő teremtett bennünket, ő tart fen, ő táplál minket anyáink méhében, a honnan e világra jöttünk; ő nyújtja nekünk az életre s táplálásra szükségeseket.
VII. Kik szegik meg főkép e parancsot?
Vétkeznek pedig e parancs ellen mindazok, a kik hit-, remény- és szeretettel nem bírnak; kiknek vétke igen nagy körre terjed. Mert ezek közé tartoznak, a kik eretnekségbe esnek, kik nem
- ↑ Kir. III. K. 18, 21.
