házassági kötelességet teljesíteni, hanem azon határok között kell azzal élni, melyeket, mint fönnebb megmuttattuk, az Ur elénk szabott. Mert illő megemlékezni az apostol intéséről:[1] „A. kiknek feleségök vagyon, úgy legyenek, mintha nem volna;” valamint sz. Jeromos szavairól:[2] „A bölcs férfiúnak értelemmel kell szeretni nejét, nem szenvedéllyel: fékezze kéjrohamait, nehogy vaktában vezettessék a közösülésre. Semmi sem utálatosabb, mint feleségét házasságtörő asszony gyanánt szeretni.”
XXXIV. A házasfeleknek néha meg kell magokat tartóztatniok a házassági, kötelességtől.
Mivel pedig minden jót buzgó imával kell Istentől kérni, másodszor arra is szükség tanítani a híveket, hogy néha, midőn Istenhez imádkoznak és könyörögnek, a házassági tartozást nélkülözzék; s ezt főkép tartsák meg legalább három nap az oltáriszentség vétele előtt, a negyvennapi szent böjt alatt pedig gyakrabban, mint elődeink helyesen és szentül parancsolták. Mert igy tapasztalni fogják, hogy a házasság javai Isten kegyelméből napról napra növekedni fognak és jámborságra törekedvén nemcsak földi életük békés és csöndes lesz, hanem az Isten jóságából elnyerendő örök élet igaz és állandó reményét is, „mely meg nem szégyenit,”[3] táplálják.
