két szempontból tekintendő. Mert vagy mint természetes összeköttetést, (mivel a házasság nem az emberek találmánya, hanem a természet intézménye) vagy mint szentséget kell tekinteni, melynek mivolta a természetes dolgok állapotát fölülhaladja. És mivel a kegyelem a természetet tökéletesíti, („mert nem előbbi a lelki, hanem az állati, azután a lelki:”)[1] a dolog rendje azt kívánja, hogy előbb a házasságról szóljunk, a mennyiben természeti és a természet rendéhez tartozik, azután fejtsük ki azokat, melyek reá mint szentségre vonatkoznak.
X. Ki a szerzője a házasságnak, a mennyiben a természet rendéhez tartozik?
Mindenekelőtt tehát arra kell tanítani a híveket, hogy a házasságot Isten rendelte ; mert írva van Mózes első könyvében:[2] „Férfiúvá és asszonynyá teremtő őket és megáldá őket Isten és mondá: növekedjetek és sokasodjatok”; és:[3] „Nem jó az embernek egyedül lennie, teremtsünk neki hozzá hasonló segítőt”: és kevéssel alább:[4] „Ádámnak nem találtaték hozzá hasonló segítő. Bocsáta azért az Ur Isten mély álmot Ádámra és mikor elaludt vala, vön egyet az ő oldalcsontjaiból és húst tőn helyébe. És az Ur Isten az oldalcsontot, melyet Ádámból vett vala, asszonnyá alkotá és vivő őt Ádámhoz. És mondá Ádám: Ez mostan csont az én csontaimból és hús az én húsomból; ez férfiúinak hivatik, mert férfiúból vétetett. Annak okáért elhagyja az ember atyját és anyját és feleségéhez ragaszkodik; és lesznek ketten egy testben”. Ezek bizonyítják, amint azt az Ur maga Máténál[5] kifejezi, hogy a házasság Istentől rendeltetett.
XI. A házasság, a mennyiben a természet rendéhez tartozik és főkép mint szentség föl nem bontható.
De Isten a házasságot nemcsak rendelte, hanem, mint a trienti sz. zsinat[6] kijelenti, örök és felbonthatatlan kötelékkel is ellátta: mivel az Üdvözitő igy szól:[7] „A mit Isten egybekötött, ember el ne válaszsza”. Mert, ámbár a házassággal, a mennyiben
