által:[1] „Én vagyok az első és én az utolsó és kívülem nincs más Isten”. Az apostol is nyilván bizonyítja:[2] „Egy az Isten, egy a hit, egy a keresztség”.
VIII. Isten neve néha teremtett lényeknek tulajdonittatik, de nem tulajdon értelemben.
Azonban ne tántorítson, meg bennünket az, hogy a szentirás „Isten” nevét néha alkalmazza a teremtett lényekre. Mert, hogy a látnokokat és bírákat Isteneknek nevezte, az nem történt a pogányok módja szerint, a kik balgán és gonoszul több istent költöttek; hanem bizonyos bevett beszédmód szerint valamely kiváló hatalmat vagy működést akart kifejezni, mely Isten kegyelméből bízatott rájuk. A keresztény hit tehát az Istent természetére, valóságára és lényegére egynek hiszi és vallja, amint az igazság megerősítésére a nicaeai szent zsinat hitvallásában ki vagyon fejezve; sőt még magasabbra emelkedve, az ő egységét úgy érti, hogy az egységet a Háromságban és a Háromságot az egységbén imádja: mely titokról kezdünk most szólni.
IX. Isten általában minden ember, különösen pedig a keresztények Atyjának neveztetik.
Mert a hitvallásban következik: „Atyában”; de minthogy e név „Atya” nemcsak egy tekintetben tulajdonittatik Istennek, azt kell előbb kifejteni, e helynek melyik a tulajdon értelme. Istent azok közől is, kiknek lelki setétségét a hit világa fel nem derítette, némelyek örök valóságnak tartották, a melytől a tárgyak létüket vették és gondviselése által mindeneket kormányoz. Valamint az emberi dolgoktól vett hasonlat szerint azt, a kitől a család származik és kinek bölcsesége s tekintélye kormányoz, atyának nevezték; így történt, hogy az Istent, kit mindenek teremtőjének és kormányzójának ismertek el, Atyának nevezték; ugyanazon elnevezéssel a szentirás is élt, midőn Istenről szólván a mindenség teremtését neki tulajdonította; mert olvassuk:[3] „Vajjon nem atyád-e ő, ki bírt téged és alkotott és teremtett?” és másutt:[4] „Vajjon nem egy-e mindnyájunk Atyja? „Vajjon nem egy Isten teremtett-e minket ?” Azonban sokkal gyakrabban
