javak kiosztása is, hogy kinek-kinek a szükséges élelmeket kiadja. A szerpaphoz — mint a püspök szeméhez — tartozik még, hogy felügyeljen a városban, kik élnek jámbor és vallásos, kik ellenkező életet, kik járnak el annak idején a misére és sz. beszédre s kik nem, hogy miután a püspököt mindezekről értesítette, az mindenkit vagy külön buzdíthasson és inthessen, vagy nyilván feddhessen, korholhasson, amint üdvösebbnek ítéli. A hitujonczok neveit is neki kell felolvasnia és azokat, kik az egyházirendbe avatandók, a püspök elé állítania. Szabad neki ezeken kívül a püspök és az áldozár távollétében az evangéliumot megmagyarázni, de nem emelt helyről, hogy mindenki megértse, hogy ez neki tulajdon tisztéhez nem tartozik.
XXI. Kiket kell a szerpapságra választani?
Hogy mily nagy szorgalmat kell arra fordítani, nehogy méltatlan jusson az egyházirend eme fokára, megmutatta az apostol, midőn Timoteushoz irt levelében[1] a „diakónusának magaviseletét, feddhetlenségét és erényességét fejtegeti. Ugyanezt eléggé jelentik a szertartások s ünnepélyességek, melyekkel a püspök őt fölszenteli. Ugyanis több és buzgóbb imákkal él a püspök a szerpap, mint az alszerpap fölszentelésénél s más öltönynyel díszíti föl. Ezenkívül rá teszi kezeit. Ugyanezt gyakorolták, amint olvassuk, az apostolok[2] is, midőn az első szerpapokat rendelték. Végre átadja neki a misekönyvet ezen szavakkal: „Vedd a hatalmat az evangéliumnak Isten egyházában való fölolvasására mind az élőkért, mind a holtakért az Ur nevében”.
XXII. Mily nagy az áldozópapságnak méltósága?
A harmadik és minden sz. rendnek legfőbb foka az áldozópapság. A kik erre érdemesittettek, azokat a régi atyák kétfélekép szokták nevezni; néha t. i. presbytereknek — a mi görögül „öreget” jelent, nemcsak a kor érettsége miatt, a mi ezen rendre igen szükséges, hanem még inkább a komolyság, tudomány és bölcseség miatt: mert, amint írva van:[3] „az öregség tiszteletre méltó, nem a hosszú idővel jár, sem az esztendők számával, hanem az ember értelme az ősz haj és az élemedett kor a
