szerezni, sőt Istennek csak eleget tenni is, semmikép sem vagyunk képesek. S igy történik, hogy az igazaknak semmi sem hiányzik, minthogy cselekedeteikkel, melyeket Isten segítségével visznek végbe, mind az Isteni törvénynek az emberi és halandó természethez mérten eleget tehetnek, mind az örök életet kiérdemelhetik, melyet t. i. elnyernek, ha e világból Isten kegyelmében múlnak ki. Mert ismeretes Üdvözitőnk ama mondása: Mind, ki e vízből iszik, ismét szomunhozik; a ki pedig iszik ama vízből, melyet én adok neki, nem fog szomjuhozni mindörökké: hanem a viz, melyet én adok neki, őbenne szökőkút vize lesz az örök életre.”[1]
LXIX. Mi szükséges főképen ahhoz, hogy valamely cselekedet elégtételt erővel bírjon?
Az elégtételhez főkép kettő kívántatik. Az első az, hogy, a ki eleget tesz, megigazult és Isten barátja legyen. Mert azon cselekedetek, melyek nem a hitből és szeretetből származnak, semmikép sem lehetnek kedvesek Isten előtt. A második az, hogy oly cselekedeteket vállaljunk fel, melyek természetüknél fogva fájdalmat és kellemetlenséget okoznak; minthogy ugyanis elkövetett bűneinkért kárpótlások, és, mint sz. Cyprián vértanú[2] mondja: váltságdíjak vannak a bűnökért: szükséges, hogy némi keserűséggel legyenek összekötve. Ámbár nem mindig történik, hogy, a kik magokat ily terhes cselekedetekben gyakorolják, fájdalmat éreznek. Mert gyakran vagy a szenvedés megszokása, vagy az Isten iránt lángoló szeretet eszközli, hogy, a miket elviselni igen nehéz, nem is érezzük. De azért azon cselekedetek elégtételi erejüket el nem vesztik; mert sajátjuk az Isten fiainak, oly szeretettel s kegyelettel lángolni iránta, hogy legkeserűbb dolgokkal terheltetve, vagy majdnem semmi kellemetlenséget sem éreznek, vagy mindent legnagyobb örömmel is tűrnek.
LXX. Hányfélék az elégtételi cselekedetek?
Azonban adják elő a lelkipásztorok, hogy az elégtételnek minden neme főkép e háromra vihető vissza: az imádság, böjtölés
