hogy a hívek a bűnök bocsánatának elnyerésére többnyire már semmi belső lelki fájdalmat és szivbeli bánatot sem tartanak szükségesnek, hanem elegendőnek vélik, ha bánatot mulatnak.
LXIV. A penitencziatartás áltál Krisztushoz leszünk hasonlóvá.
Azután pedig ily büntetések szenvedése által azt érjük el, hogy Jézus Krisztusnak, a mi fejünknek, abban, a miben önmaga szenvedett[1] s megkisértetett, képét és hasonlatosságát viseljük. „Mert mi lehetne rútabb, amint sz. Bernát[2] monda, mint tövissel koronázott fő alatt elkényeztetett tagnak lenni.” Mert az apostol tanúsága szerint[3] „Krisztusnak örökös társai vagyunk, ha vele együtt szenvedünk:” s mint más helyen irta:[4] „Ha vele együtt meghalunk, vele együtt élünk is: ha szenvedünk, együtt országlunk is.”
LXV. Mikép van a bűnnél helye az igazságnak az Isten irgalmassága mellett?
Szent Bernát[5] is azt állítja, hogy kettő található a bűnben: a lélek vétsége és sebe; a vétség ugyan Isten irgalma által eltöröltetik, de a bűnök sebeinek hbegyógyítására igen szükséges a töredelem szentségének gyógyszerét alkalmazni. Mert valamint a seb begyógyitása után is maradnak némely sebhelyek, melyeket szintén gyógyítani kell: ép úgy a lélekben a vétség megbocsátása után a bűn maradványai, melyek fenmaradnak, eloszlatandók. Ezt nyíltan erősiti aranyszáju sz. János[6] állítása, midőn igy szól: „Nem elég a nyilat a testből kihúzni, hanem a nyíl ejtette seb is begyógyítandó; épen igy a lélekben is a bűn bocsánatának megnyerése után a hátrahagyott sebet a töredelem által kell begyógyítani. Mert sz. Ágoston[7] igen gyakran int, hogy a töredelemben e kettőt kell tekintetbe venni: az Isten irgalmát és igazságát: irgalmát, mellyel a bűnöket s az azokért tartozó örök büntetéseket elengedi; igazságát, mely szerint ideigtartó büntetésekkel fenyíti meg az embereket.
