vallania és hirdetnie. Mert szükséges a híveknek oly szellemmel birniok, minővel bírván a látnok, mondható:[1] „Hittem és azért szólottam”; utánozniok az apostolokat, kik a nép fejedelmeinek igy feleltek:[2] „Nem lehet, hogy, a miket láttunk és hallottunk, ne beszéljük” és felbuzdulniok szent Pálnak ama jeles mondásán:[3] „Nem szégyenlem az evangéliumot, minthogy Istennek ereje az, minden hívőnek üdvözítésére”; és végre mivel ez által erősittetik meg leginkább ezen mondatnak igazsága:[4] „Szívvel hiszünk az igazságra, szájjal pedig vallást teszünk az üdvösségre”.
V. A keresztény hit magasztossága.
„Egy Istenben.”
A mondottakból megismerhető a keresztény bölcseségnek méltósága és jelessége és hogy mennyivel tartozunk az isteni jóságnak mi, kiknek megengedtetett, hogy mintegy a hitnek fokain azonnal a legmagasztosabb és legszükségesebb tárgy ismeretére juthassunk el.
VI. Mennyire különbözik az. Istenről szóló keresztény bölcseség az isteni dolgok bölcsészeti ismeretétől.
A keresztény bölcseség és a világ bölcsesége abban különböznek nagyon is egymástól, hogy ez ugyan egyedül a természeti világosság vezérlete alatt az eredményektől és az érzékek alá eső dolgoktól lassanként haladva előre, hosszú fáradalmak után csak alig szemléli azt, a mi Istenben láthatatlan és végre csak alig ismeri és érti meg mindennek létokát s szerzőjét; — mig amaz az emberi elmét annyira élesíti, hogy minden fáradság nélkül az egekbe emelkedhetik és isteni fény által megvilágositva először ugyan magát a világosság örök forrását, azután pedig azokat, a mik alatta léteznek, szemlélheti, elannyira, hogy magunkat, amint az apostolok fejedelménél olvassuk, legnagyobb szivbeli örömünkre[5] „a sötétségből csodálandó világosságra hivatottaknak érezzük és[6] hívén örvendünk kimondhatlan örömmel”. Helyesen vallják tehát a hívek mindenekelőtt, hogy hisznek
