beleegyezést elenti, melynek folytán az ész a titkait kinyilatkoztató Istennel szilárdul és állhatatosan egyetért. Ennélfogva az hisz, a ki valamit minden kétségen kívül bizonyosnak tart és róla meggyőződve vagyon. Ne is gondolja senki, hogy a hitbeli ismeret kevésbé biztos, mivel azokat, miket a hit, hogy higyük, elénk terjeszt, szemmel nem láthatjuk; mert az isteni világosság, melynek segítségével azokat felfogjuk, habár a dolgoknak világosságot nem kölcsönöz, de bennünket róluk kételkedni nem enged. Mert „Isten,[1] ki a sötétségből világosságot lövelni parancsolt, maga világosítá meg sziveinket”, hogy az evangélium ne legyen előttünk elrejtve, mint azok előtt, kik elvesznek.
III. A hitvallásban előadottakat nem kell kíváncsian kutatni, hanem egyszerűen elfogadni.
Már az eddig mondottakból következik, hogy, a ki a hitnek ezen mennyei ismeretével bir, ment a kandi kutatás-vágytól. Mert, midőn Isten nekünk meghagyá, hogy higyjünk, nem azt szabta elénk, nem az ő végzéseinek kutatását s azok czélja és okának fűrkészését, hanem megingathatlan hitet parancsolt, mely eszközli, hogy elménk az örök igazság ismeretén megnyugodjék. És valóban, miután az apostol bizonyítása szerint:[2] „Az Isten igazságos, minden ember pedig hazug”,[3] ha dölyfös és szemtelen embernek tartatik, ki komoly és bölcs férti állításának nem ád hitelt, hanem tovább sürgeti, hogy, a mit mondott, okokkal vagy tanukkal be is bizonyítsa: mily vakmerő, sőt oktalan lenne, ki hallván az Isten szavát, a mennyei és üdvös tannak okait fürkészné? A hithez tehát nemcsak minden habozás, hanem minden bizonyítási törekvés nélkül is kell ragaszkodni.
IV. Nem elegendő az üdvösségre hinni, hanem hitünket meg is kell vallani.
De még azt is meg kell a plébánosnak magyaráznia, hogy annak, a ki azt mondja: „hiszek”, azonfelül, hogy elméje e legbensőbb beleegyezését nyilvánítja, a mi a hitnek belső cselekvénye, a mi szivébe van zárva, hitének nyilvános megvallása által ki is kell mutatnia és a legnagyobb buzgalommal nyilván
