reánk, mint a szellemiek. Innét némelyek nagyobb fájdalmat éreznek gyermekeik halála, mint vétkeik rútsága felett. Ép úgy kell akkor is ítélni, midőn a fájdalom keserűségét könyek nem kisérik; pedig ezek a törödelemben igen kívánatosak és ajánlandók. Találó erre nézve, szt. Ágoston ama mondása:[1] „Nem bírod, – úgymond – a ker. szeretet bensőségét, ha gyászolsz a test fölött, melyből elszállott a lélek, a lélek fölött pedig, melytől eltávozott az Isten, nem gyászolsz” Erre vonatkoznak továbbá Üdvözítőnknek fennebb idézett szavai:[2] „Jaj neked Korozaim! jaj neked Bethszaida; mert ha Tyrusban és Szidonban történtek volna a csodák, melyek tibennetek történtek, régen szőrzsákban és hamuban tartottak volna bűnbánatot.” De erre, nézve elég bizonyítékul szolgál a niniveieknek, továbbá Dávidnak, a bűnös nőnek, s az apostolok fejének világos példái, kik mind sűrű könyek közt kérvén Isten irgalmát, megnyerték bűneik bocsánatát.
XXIX. Minden egyes halálos bűnt meg kell bánni.
A híveket azonban főkép arra kell inteni és buzdítani, hogy minden halálos bűn fölött külön törödelmes bánatot inditsanak magokban. Ezekiás ugyanis ekkép írja le a bánatot, midőn mondja: „Átgondolom időtted minden esztendőmet lelkem keserüségében.”[3] Mert minden évet átgondolni annyi, mint a bűnöket egyenkint megvizsgálni, hogy azokat szívből megbánjuk. Továbbá Ezekielnél is ezeket olvassuk: „Ha az istentelen bűnbánatot tart minden bűneiről, élvén él.”[4] És ily értelemben mondja sz. Ágoston: „Fontolja meg a bűnös vétke minőségét, tekintettel a helyre és időre, a különbségre és személyre.”[5]
XXX. Néha elég általában megutálni bűneinket.
E miatt azonban ne essenek kétségbe a hívek az Isten jósága és kegyessége fölött; mert ő, miután forrón óhajtja üdvünket, nem késik vétkeinket megbocsátani, hanem atyai szeretettel öleli a bűnöst, mihelyt az magába szili s bűneit általában utálja, melyeket máskor, mihelyt tehetségében áll. egyenkint
