az elkövetett vétkeknek, azon .szándékkal, hogy többé nem vétkezünk.” S kevéssel utóbb a bánat módjáról hozzátoldatik: „Úgy készít elő a bűnök bocsánatára, ha az isteni irgalomban való bizalommal és azon szándékkal van egybekötve, hogy teljesítjük a többit, a mi e szentség érvényes felvételére megkivántatik.” E határozatból tehát megértik a hívek, hogy a bánat lényege nem áll egyedül abban, hogy valaki vétkezni megszűnjék. vagy eltökélje magában, uj életmódot kezdeni, vagy azt már el is kezdte: hanem, hogy főleg rosszul folytatott életét utálja, és érette eleget tenni törekedjék. Leginkább erősítik ezt a szentek ama feljajdulásai, melyekre a szentirásban oly gyakran találunk. „Elfáradtam — úgymond Dávid —[1] fohászkodásomban, megöntöztem minden éjjel ágyamat;” és „Meghallgatta az Ur könyörgésemet;” és ismét egy másik:[2] „Elgondolom előtted minden esztendőmet lelkem keserűségében.” Ezen és a hasonló feljajdulásokat bizonyára az előbbi élet heves gyűlölete és a bűnök utálata sajtolta ki.
XXIV. Miért nevezték a zsinat atyái a bánatot fájdalomnak?
Mivel pedig a bánat fájdalomnak mondatott, inteni kell a híveket, hogy ne gondolják, mintha ama fájdalmat a test erezné. Mert a bánat az akarat müve. És sz. Ágoston[3] bizonyítja, hogy a fájdalom a törödelem kísérője, nem maga á törödelem. Hanem a bűn utálatát és gyűlöletét fajdalomnak nevezték az atyák, részint, mivel a szentirás igy használja; azt mondja ugyanis Dávid:[4] „Meddig tartok még tanácsot lelkemben, fájdalmat szivemben naponkint?” részint, mivel a fájdalom a lélek érzéki részében, melyben a kívánság gyökere rejlik, magából a bánatból származik, úgy hogy nem helytelenül határoztatok meg a bánat fájdalom által, mivel fájdalmat okoz, és annak jelentésére a vezeklők ruhájukat is meg szokták változtatni. Erről az Ur sz. Máténál[5] azt mondja: „Jaj neked Korozaim! jaj neked Betszaida! mert ha Tyrusban és Szidonban történtek volna a csodák, melyek tibennetek történtek, régen szőrzsákban és hamuban tartottak volna bünbánatot.”
