használni vagy érinteni, hacsak valami nagy szükség közbe nem jön.
LXVI. Az oltáriszentséget a rossz papok is megszentelhetik és kiszolgáltathatják.
Ebből mind magok a papok, mind a többi hívek megérthetik, mily nagy vallásossággal és szentséggel kell birniok azoknak, kik az oltáriszentségnek megszenteléséhez, kiszolgálásához, vagy vételéhez járulnak; ámbár az oltáriszentségről is áll, a mit fönebb a többi szentségről mondtunk, hogy t. i. érvényesen szolgáltatják ki azokat a rossz papok is, ha kellően megtartanak mindent, a mi azoknak tökéletes lényegéhez tartozik. Mert hinnünk kell, hogy mindezek nem a kiszolgálók érdemén alapulnak, hanem Krisztus Urunk erejével és hatalmával műveltetnek. Ennyit kell az oltáriszentségről, mint szentségről előadni. Hátra van még most megmagyarázni, mit kell róla mondani, mint áldozatról, hogy megértsék a plébánosok, mit kelljen e titokról, mint a szent zsinat[1] meghagyta, vasárnapokon és ünnepeken a hivő népnek különösen előadniok.
LXVII. Az oltáriszentség, mint az uj szövetség tulajdon áldozata, Isten előtt legkedvesebb áldozat.
Mert e szentség nemcsak a mennyei kincsek tára, melylyel, ha jól használjuk, Isten kegyelmét és szeretetét szerezzük meg magunknak: hanem azon kiváló tulajdonnal is bir, hogy általa a velünk müveit végtelen jótéteményekért neki némi hálát adhatunk. Mily kedves és tetsző pedig Isten előtt ez áldozat, ha kellően és törvényszerűen mutattatik be. kitűnik a következőből. Ha ugyanis az ó szövetség áldozatai, melyekről irva van:[2] „Áldozatot és ajándékot nem akartál”, és ismét:[3] „Mert ha kedvelnéd, bizonyára áldozatot adtam volna, de az égő áldozatokban nem gyönyörködöl”, annyira tetszettek az Urnák, hogy az irás bizonyságtétele szerint[4] az Isten „megérzé a gyönyörűség illatát”, azaz: előtte kedvesek és kellemesek voltak: mit kell hinnünk azon áldozatról, melyben azt áldozzuk és ajánljuk föl.
