az ő testébe oltatnak; mert írva van:[1] „A ki engem eszik, ő is él énérettem” ; ismét: „A kenyér, melyet én adandó vagyok, az én testem a világ életéért.” Mely helyet magyarázva szent Cyrill igy szól:[2] „Az isteni Ige egyesítvén magát saját testével azt éltetővé tette. Illő volt tehát hozzá, hogy csodálatos módon egyesüljön testeinkkel az ő szent teste és drágalátos vére által, miket éltető áldásban veszünk a kenyér és bor színe alatt.
XLVIII. A bűnökkel terhelt és meghalt ember az oltáriszentség vétele által nem ébred uj életre, habár áll, hogy e szentség kegyelmet szeres.
Azonban, midőn az oltáriszentség kegyelmet szerző erejét mindenki elismeri, szükséges megjegyezni a lelkipásztoroknak, hogy ezt nem úgy kell érteni, mintha nem volna szükség előre szert tenni a kegyelemre annak, a ki e szentséget valóban haszonnal akarja magához venni. Mert valamint a holt testeknek semmit sem használ a természetes eledel: szintúgy világos, hogy a léleknek, mely a kegyelem által nem él, semmit sem használnak a szent titkok; és azért a kenyér és bor színével bírnak, annak jelentésére, hogy a léleknek nem életre hozása, hanem életben tartása végett rendeltettek. De ez azért mondatik, mivel az első kegyelem is, (mellyel mindenkinek bírnia kell, mielőtt az oltáriszentséget szájjal érinteni merné, hogy ítéletet ne egyék és igyék) senkinek sem adatik, hacsak épen e szentséget lelki vággyal és kívánsággal magához nem veszi. Mert minden más szentség erre irányul és ez az egyházi egység- és összeköttetésnek jelképe; s az egyházon kívül kegyelemben senki sem részesülhet.
XLIX. Hogyan tápláltatik és növekedik a lélek ezen lelki eledel által?
Mivel továbbá, valamint a test a természetes eledel által nemcsak föntartatik, hanem növekedik is és az ízlés naponkint uj gyönyört és élvezetet talál benne: úgy az oltáriszentség eledele is nemcsak fentartja a lelket, hanem erőt is ad neki és eszközli, hogy a lélek az isteni dolgokban nagyobb élvezetet
