azért kell a híveknek tudniok azokat, a mik e szentségről oly bőven adatnak elő, hogy az oltáriszentség hasznát belássák. Mivel pedig annak haszna s gyümölcsei szóval ki nem fejezhetők, egyik vagy másik helyet kell a lelkipásztoroknak tárgyalniok, hogy kimutassák, a lelki jóknak mily nagy bősége s gazdagsága foglaltatik ama szent titkokban. Ezt pedig némileg úgy érik el, ha minden szentség erejét és természetét kifejtvén, az oltáriszentséget forráshoz, a többit csermelyekhez hasonlítják. Mert valósággal és szükségkép minden kegyelem forrásának mondható, mivel magát a mennyei kegyelmek és ajándékok forrását és minden szentség szerzőjét Krisztus Urunkat csodálatos módon foglalja magában, a kiből mint forrásfőből árad a többi szentségre minden, a mi jót és tökéletest bírnak. Az isteni kegyelem e forrásából tehát következtethetők a legbőségesebb ajándékok, melyek e szentségből reánk áradnak.
XLVI. A mely hasznokat a kenyér és bor a testnek, azokat szerzi a lelkeknek sokkal kiválóbb módon az oltáriszentség.
Hasznos lesz mindenesetre vizsgálni a kenyér és bor természetét is, melyek e szentség jelképei. Mert a mely hasznokat szerez a testnek a kenyér és bor, azokat mind megszerzi a lélek üdvére és vigaságára és pedig jobb és tökéletesebb módon, az oltáriszentség. Mert e szentség nem megy át a mi lényegünkbe, mint a kenyér és bor; hanem mi változunk át némikép az ő természetévé, úgy, hogy helyesen alkalmazható e helyre szent Ágoston[1] azon mondása: „Felnőttek eledelé vagyok; növekedjél és eendesz engem; de nem változtatsz azzá, a mi vagy, mint tested étkét, hanem te változol azzá, a mi én vagyok.”
XLVII. Hogyan adatik e szentség által a kegyelem?
Ha „Jézus Krisztus által lett a kegyelem és igazság”,[2] a lélekre is szükségkép be kell folynia, ha tisztán és szentül veszi azt, ki önmagáról mondá:[3] „Aki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, énbennem lakik és én őbenne.” Mert a kik áhítattal és vallásos buzgósággal veszik magokhoz e szentséget, kétségkívül úgy veszik magokba az Isten Fiát, hogy élő tagokként
