könnyen beláthatja, a ki irataikat forgatja. Sz. Ambrus[1] ugyanis ekképen ir: „Azt mondod talán, az én kenyerem közönséges; de ezen kenyér kenyér a szentség szavai előtt; mihelyt végbemegy a megáldás, a kenyérből Krisztus teste lesz”: minek könnyebb megmutathatására azután különféle példákat és hasonlatokat hoz föl. Másutt pedig,[2] midőn ama szavakat magyarázza: „Mindent,[3] a mit akart az Úr, megtett mennyben és a földön”, igy szól: „Ámbár a kenyér és bor alakja látszik, mindazáltal a megszentelés után semmi másban mint Krisztus testében és vérében, nem kell hinni”. S majdnem ugyanazon szavakkal fejtegetvén e mondást sz. Hilarius, tanítja, hogy ámbár külsőleg kenyérnek és bornak látszik, valósággal mégis az Ur teste és vére.
XXXVIII. Mikép mondható az oltáriszentség az átváltoztatás után is kenyérnek?
De említsék meg itt a lelkipásztorok, hogy nem kell csodálni, ha az oltáriszentség az átváltoztatás után is kenyérnek hivatik: mert e néven részint azért szokott az oltáriszentség neveztetni, mivel kenyér sziliével bir, részint mivel a testet tápláló és nevelő természetes erejét, mely a kenyérnek tulajdona, tovább is megtartja. Hogy pedig a szentirásban úgy szoktak neveztetni a tárgyak, a miknek látszanak, eléggé mutatja, a mi Moyses első könyvében[4] mondatik: „Három férfi jelene meg Ábrahámnak”, holott három angyal volt; és „az a kettő”, kik az apostoloknak Krisztus Urunk mennybemenetelekor megjelentek, noha angyalok voltak, „férfiaknak” mondatnak.[5]
XXXIX. Hogyan történik a lényegeknek oly csodálatos átváltozása.
Mindenesetre igen nehéz e titok magyarázása, mindamellett törekedjenek a lelkipásztorok azoknak, kik az isteni dolgok ismeretében nagyobb előmenetelt tettek, (mert a gyengébbeknél még tartani lehetne, hogy a tárgy magasságán fennakadnak) törekedjenek, — mondom, — e csodálatos átváltozás módját előadni,
