elvegye” és a mit az Ur Jánosnál mond:[1] „Én őérettök könyörgök. Nem e világért könyörgök, hanem azokért, kiket nekem adtál, mert ők tieid”. Az átváltoztatás ezen szavaiban igen sok más titok is rejlik, melyeket a lelkipásztorok az isteni dolgok fölötti szüntelen elmélkedés és szorgalom által Isten segítségével önmaguktól is könnyen kitalálnak.
XXV. Nem kell e szentségben az érzékek után ítélni.
De térjünk már azon dolgok megmagyarázására, melyeket a híveknek nem tudni semmikép sem szabad. Mivel tehát figyelmeztet az Apostol, hogy igen nagy bűnt követnek el azok,[2] „kik meg nem különböztetik az Ur testét”: azt tanítsák főkép a lelkipásztorok, hogy az észt és értelmet minden igyekezettel el kell vonni az érzékektől. Mert ha a hívek azt hiszik, hogy e szentség csak azt foglalja magában, mit érzékeikkel felfognak, szükségképen a legnagyobb istentelenségbe esnek: mivel a kenyér és bor szilién kívül, szemeikkel, tapintattal, szaglással, ízléssel semmi mást nem érezvén, úgy vélekednek, hogy csak kenyér és bor van e szentségben. Gondoskodni kell tehát arról, hogy a hívek elméje, a mennyire csak lehet, az érzékek ítéletétől elforduljon és Isten végtelen erejének és hatalmának szemléletére irányuljon.
XXVI. A titokszerü átváltoztatás ereje mit müvei ki válókig e szentségben?
Hármat kell leginkább csodálni és tisztelni, a mit, mint a kath. egyház minden kétkedés nélkül hiszi és vallja, e szentségben az átváltoztatás szavai eszközölnek. Az első az, hogy Krisztus Urunk valóságos teste és pedig ugyanaz, mely szűztől születvén, mennyben az Atya jobbján ül, e szentségben jelen van. A második az, hogy semmi sem marad meg benne az elemek lényegéből, ámbár mi sem tűnhetik fel az érzékekkel ellenkezőbbnek és megfoghatatlanabbnak. A harmadik, a mit mindkettőből könnyű következtetni, noha az átváltoztatás szavai úgyis eléggé kifejezik, az, hogy a járulékok, miket vagy a szemek látnak, vagy más érzékek fognak fel, megfelelő alany nélkül, némi csodálatos és kimagyarázhatlan módon vannak jelen. Mert láthatni ugyan a
