mégis Krisztus testévé és vérévé valósággal átváltozik: úgy, jóllehet rajtunk semmi változás sem szemlélhető, bensőleg mégis az életre megújulunk, midőn az oltáriszentségben az igaz életet veszszük. Ehhez járul, hogy, mivel az egyház egy teste[1] sok tagból van összetör, semmi által sem tűnik ki inkább amaz összeköttetés, mint a kenyér és bor elemei által. A kenyér ugyanis sok magból készül és a bor sok szőlőszemből jő létre; és igy azt jelentik, hogy, ámbár sokan vagyunk, ez isteni titok kapcsa mindnyájunkat legszorosabban összekapcsol, úgy, hogy mintegy egy testté leszünk.
XIX. Mely alakot kell használni a kenyér átváltoztatására?
Következik most, hogy az alakról szóljunk, melyet a kenyér átváltoztatására használni kell; nem azért ugyan, hogy e titkok, hacsak a szükség nem sürgeti, a híveknek előadassanak, (mert nem szükséges, hogy azok, a kik a szent rendeket föl nem vették, ezekre oktattassanak) hanem azért, hogy a papok az alak nem tudása miatt e szentség létesítésében megrovásra méltó módon ne hibázzanak. Tehát sz. Máté[2] és sz. Lukács üdvirók, és az Apostol is tanítja, hogy az alak ez: „Ez az én testem”. Mert írva van: „Midőn pedig vacsoráltanak, vevé Jézus a kenyeret, megáldá és megszegő, és adá tanitványinak, és mondá: Vegyétek és egyétek, ez az én testem”. Mivel tehát az átváltoztatás ez alakját használta Krisztus Urunk, a kath. egyház is szüntelen ezzel élt. Mellőznünk kell e helyen a sz. atyák bizonyságtételeit, melyeket elszámlálni igen hosszas volna, valamint a fiorenczi zsinat határozatát is, mely mindenki előtt ismeretes és tudva van: főleg mivel az Üdvözítő ama szavaiból[3] „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, ugyanezt lehet kivenni. Mert a mit az Ur tenni parancsolt, nemcsak arra kell érteni, a mit tett, hanem azokra is, a miket mondott; és leginkább azon szavakra értendő, melyeket nem egyedül a létesítés, hanem jelentés okáért is használt. De az észből is könnyű erről meggyőződni. Mert az alak az, a mi kifejezi azt, a mi e szentségben végbe megy. Minthogy pedig e szavak jelentik és fejezik ki azt, a mi végbe megy, t. i. a kenyérnek Urunk valóságos
