LVIII. Mi az utolsó haszon, melyben a keresztség által részesülnek az emberek?
A keresztség többi hasznai között mintegy utolsó az, melyre a többi mind vonatkozni látszik, hogy t. i. a mennyországnak előbb a bűn miatt zárt ajtaját mindegyikünknek kinyitja. Azokat pedig, a mik bennünk a keresztség ereje által történnek, világosan megérthetni azokból, a mik az üdviratok szerint az Üdvözitő megkeresztelésében történtek. Az egek ugyanis megnyíltak és a Szentlélek galamb képében Krisztus Urunkra leszállván megjelent. Mi által az jelentetett, hogy azoknak, a kik megkereszteltetnek, az isteni Fölség kegyajándékai adatnak, s az egek kapuja megnyittatik; nem ugyan, hogy megkereszteltetésök után tüstént, hanem alkalmasabb időben menjenek ama dicsőségbe, midőn menten minden nyomortól, melyek a boldog élettel össze nem férnek, a halandó állapot helyett halhatatlanságot nyernek. S ezek íme a keresztség gyümölcsei, melyek, ha csak a szentség erejét tekintjük, kétségkívül mindenkivel közösek; de ha azt nézzük, mily lelki hangulattal járult egyik vagy másik annak fölvételéhez, mindenesetre be kell vallanunk, hogy több vagy kevesebb égi kegyelem és gyümölcs háramlik egyikre, mint a másikra.
LVIII. Mi a keresztség szertartásainak ereje és haszna?
Hátra van még, hogy világosan és röviden megmagyarázzuk, miket kell e szentség könyörgéseiről, szokásairól és szertartásairól előadni. Mert majdnem ugyanaz alkalmazható a szertartásokra is, a mire az apostol[1] a nyelvek adományát illetőleg figyelmeztetett, midőn azt mondta: „gyümölcstelen az, ha nem értik a hívek, a mit valaki mond”. Mert a szertartások azon dolgok képét és jelentését viselik magukon, melyek a szentségben végbe vitetnek. Ha a hivő nép ama jelek értelmét és jelentését nem tudja, nem nagy haszna lesz a szertartásoknak. Arra kell tehát törekednie a lelkipásztoroknak, hogy azokat a hívek értsék, és erősen meggyőződjenek, hogy, habár kevésbbé szükségesek is, mégis igen nagyra kell azokat becsülni, s nagy tiszteletben tartani. Eléggé tanúsítja ezt mind szerzőik tekintélye,
- ↑ I. Kor. 14, 2. s. k.
