mennyei hazában élnek s hogy azt csak is ők s kívülök senki más föl nem foghatja, eléggé bizonyítják magok a szavak, midőn boldog életről szólunk. Mert ha valamely dolog jelelésére oly szót használunk, mely sok mással közös: könnyen belátjuk, hogy nincs rá szó, mely azon dolgot teljesen kifejezné. Mivel tehát a boldogságot oly szavakkal fejezzük ki, melyek épen úgy illenek a boldogokra, mint mindenkire, kik örökké élnek: ez nekünk érvül szolgálhat arra, hogy valami fensőbb és jelesebb dolog az, hogysem annak értelmét tulajdon névvel teljesen kifejezhetnék. Mert habár a szentirás ezen mennyei boldogság jelelésére igen sok más szót is használ, milyenek: Isten-, Krisztus-, mennyek országa, paradicsom, szent város, uj Jerusalem, az Atyának háza: mindazonáltal világos, hogy azok egyike sem elégséges az ő nagyságának kifejezésére. Miért is a plébánosok e helyen kínálkozó alkalmat el ne szalaszszák, hogy a híveket ama nagy jutalmakkal, melyek az örök elet elnevezéssel jelöltetnek, a jámborság, igazság és a keresztény egély minden kötelmeire buzdítsák. Mindenki tudja, hogy az életet a legnagyobb jók közé szoktuk számítani, miket a természettől veszünk. Már pedig ezen jó alatt leginkább a boldogságot értjük, midőn örök életről szólunk. Ha e silány és ínséges életnél, mely annyi és oly különféle nyomoroknak van alá vetve, hogy igazabban halálnak lenne mondható, mit sem szeretünk inkább s mi sem lehet sem kedvesebb, sem kellemesebb: mily hévvel, mily erőfeszítéssel kell akkor amaz örök életet keresnünk, melyben minden rossz nélkül, minden jónak tökéletes és teljes voltát együtt találjuk fel? Mert a szent atyák tanítása szerint az örök élet boldogsága minden bajtól való mentességben és minden jónak elnyerésében áll. A bajokat illetőleg elég világosak a sz. írás bizonyítékai; mert írva van a Jelenések könyvében:[1] „Nem éheznek és nem szomjuhoznak többé, a nap sem éri őket, sem valami hőség”; és ismét:[2] „És letöröl Isten minden könyhullatást az ő szemeikről és halál többé nem leszen, sem bánat, sem jajgatás, sem fájdalom nem lesz többé; mert az előbbiek elmúltak”. A boldogok dicsősége pedig mérhetlen és a tartós öröm és gyönyörök nemei megszámlálhatlanok lesznek. Mivel tehát ezen dicsőség nagyságát elménk föl nem foghatja, sem szivünk semmiképen nem érezheti, szükséges, hogy mi abba, az Urnak örömébe[3]
Oldal:Trienti Káté.pdf/126
A lap nincsen korrektúrázva
