valljuk, hogy mi az egyház eredetét, tulajdonságait és méltóságát nem emberi észszel fogjuk fel, hanem a hit szemeivel tekintjük.
XIX. Mik azok, mily számosak és nagyszerűek, miket hinnünk kell, hogy az egyházban léteznek?
Nem is emberek voltak ezen egyház alapitói, hanem maga a halhatatlan Isten, ki azt a legerősebb kószáira épitette es a próféta tanúsága szerint:[1] „Maga alapította azt a Fölséges”; azért Isten örökségének és népének neveztetik. A hatalom is, melyet nyert, nem emberi, hanem Isten kegyelméből adatott. Azért, mivel természeti erővel meg nem szerezhető, csak hit által fogjuk fel, hogy az egyházban vannak a mennyország kulcsai és hogy neki adatott át a hatalom a bűnöket megbocsátani, kiközösíteni és Krisztus valóságos testét megszentelni: azután, hogy a híveknek, kik benne élnek, nincs[2] itt maradandó városuk, hanem a jövendőt keresik. Tehát szükségkép hinnünk kell, hogy van egy szent és közönséges anyaszentegyház.
XX. Nem úgy kell az anyaszentegyházban hinnünk, mint az Istenben.
A Sz. Háromság három személyét, az Atyát, Fiút és Szentlelket úgy hiszszük, hogy bennük helyezzük hitünket. Itt pedig megváltoztatván a kifejezés alakját, mondjuk, hogy szent egyházat és nem szent egyházban hiszünk, hogy ezen változtatott szólásmód által is megkülönböztessük Istent, a mindenek alkotóját, a teremtett dolgoktól és mindazon nagyszerű jótéteményeket, melyek az egyházra áradtak, egyedül az isteni jóságnak tulajdonítsuk.
Szenteknek egyességét.
XXI. Ezen ágazatnak végső záradékáról: Szenteknek egyességét.
Midőn sz. János evangélista a hívőkhöz az isteni titkokról irt, hogy miért oktatta őket azokban, ezen okát adta:[3] „Hogy nektek is, úgymond, társaságtok legyen velünk és a mi társaságunk legyen az Atyával és az ő Fiával Jézus Krisztussal”.
