Az expeditió vezetését Joliét kereskedőre és Marquette missionariusra bízta.
Alkalmasabb egyéneket alig választhatott volna ezeknél. Az első, mint Ügyes kereskedő legalaposabban meg tudta becsülni, hogy mennyit ér a vidék üzeleti tekintetben; a második pedig ismervén az indiánok nyelvét, mint tolmács nagyban elősegítette az utazás sikerét.
Az expeditió 1672-ben útra kelt; több indiánt vittek magukkal, hogy nekik az út irányát megjelöljék.
A sz. Lőrincz folyam torkolatából vitorláztak ki és átkeltek az Ontario, Erie, Huron és Michigan belföldi nagy tavakon, és egyelőre megelégedtek e tavak környékének az átkutatásával.
A következő évben már eljutottak a Mississippihez, melynek hullámai délfelé vitték őket.
Megismerték annak baloldali nagy mellékfolyóját, az Ohiot; majd lejebb látták a baloldalról beleszakadó Arkansas-t.
Tovább nem folytatták útjokat, hanem visszafordultak és hazatértek Quebekbe.
Többet láttak, mint a mennyit kívántak. A vizek telve valának a legkülönfélébb halakkal; a vizek kiöntéseiben a szárnyas vadak milliói tanyáztak.
A folyam két oldalán terült el egy beláthatlan kiterjedésü, ember magasságú fűvel borított síkság, a praerek vidéke; melynek legelőin megszámlálhatatlan mennyiségü bölény csordák csatangoltak ide s tova; szóval oly területet födöztek föl, melynek kizsákmányolása mesés jövedelmet igért.
E fárasztó és gyakran életveszélylyel járó utazás közben, számos indián törzszsel imerkedtek meg.
Bár merre jártak, mindenütt ismeretes volt már a dohányzás.
Azon indián népek főnökei, kik barátságos érzelemmel fogadták az idegeneket; mindenütt a béke-pipa, columet-tel jöttek azok üdvözlésére.
Marquette szerint, e vadnépek Napimádók voltak. Általánosan elterjedt köztük azon hiedelem, hogy a Nagy-Szellem székhelye a Nap.
Ott trónol és onnét suhogtatja büntető ostorát; a villámot, melylyel agyonsújtja a gonoszokat; onnét szórja áldásait és jutalmazza meg a jókat.
A béke-pipa — ugymond Marquette — nagy vörös már
