Az ó-perzsa vallásos irodalomról
Stein Aurél Az ó-perzsa vallásos irodalomról
Az ókorban keletnek egyetlen vallásalkotója sem volt
annyira ismeretes nyugaton, mint az Ormazd-vallás alapítója,
Zoroaster. Bizonyára tana nagyszerű fejlődésének csodálata
ebresztette föl szokatlan módon a hellének érdeklődését a távol
ősidők bölcsének alakja iránt, s mégis már az ő tekintetök
előtt is színtelen mondákban és homályos képzetekben mosódott el annak személyisége. Mivel azonban nagy műve minden
vonásában elárulja az alapítónak hatalmas egyéniségét, a
mystikus homály, mely ezt kezdettől fogva körűivette, csak
annál tartósabban foglalkoztatta az őskor ama nagy alakjával
nyugat kepzeletét. Ez t az érdeklődest az ókori írók majd
keleti jellegű legendákkal, majd pedig olyanokkal igyekeztek
kielegíteni, minők a hazájokbeli bölcsek életéhez fűződtek, s
csak a mi századunk, melyben újr a fölébredt a hő érdeklődés
a keleti történelem és philologia iránt, volt oly szerencsés
Zoroaster munkásságának az idők viszontagságai által nagyon
megviselt, de azért mégis eredeti documentumaiban, az Avesta
szent könyveiben megtalálni azon forrást, melyből megalkothatjuk az alapító valódi jellemét. E könyvek kutatásával a
Mazda vallása azon vallások sorába lépett, melyeknek története a vallásos gondolat fejlődésének megismerésére nézve a
legfontosabb tanúságokat nyújtja. Érdemes munkának tartjuk
tehát a zoroastrismusról való ismeretünk fejlődését annak
első csírázásától egészen az ó-iráni philologia jelen phasisáig
kísérni s azután azon nagy jelentőségű feladatokat föltüntetni,
melyek Zoroaster korát és hazáját illetőleg korunk tudományos
búvárai elé ki vannak tűzve.
Szerencse, hogy a történelem az iráni népnek fontos ele-
meit már igen korán közelebb hozta a rokon törzshöz, a göröghöz. A görög minden más népnél inkább bírván azzal a tehetséggel, hogy idegen szokásokat megfigyeljen, a majdnem ezer
évre terjedő gyakran békés, de leginkább ellenséges érintkezések tartama alatt mindig bírt fölmutatni oly útazó írókat és
philosophusokat, kik honfiaik élénk érdeklődését a hatalmas
ősi ellenség vallása iránt akár személyes tapasztalásból, akár
compilatio útján kielégíteni törekedtek. Habár csak a későbbi
legenda útaztatt a a tengeren túl a régi gondolkodókat, mint
Pythagorast és Empedoklest, Democritost és Plátót, a zoroasteri tudomány megtanulása végett, (v. ö. Plinius XXX. 1. 2.)
mégis a szerzők hosszú sora, kiknek Aristotelessel élőkön a
perzsa vallásról írt könyvek tulajdoníttatnak, és ez irodalomnak reánk maradt csekély töredékei mutatják, hogy mily
jelentőséget tulajdonítottak a hellének a Zoroaster örökségének, és hogy mennyire ismerték azt. Alkalmilag tett igen
becses tartalmú megjegyzéseket szétszórva a görög történetíróknak majdnem minden munkájában találunk, a történelem
atyjától, Herodottól, egészen le a derék b^yzanczi Agathiasig s
épen az a mi első pillanatra e források értéket kisebbítené, a
nagy korbeli különbség, mely az ezer év alatt gyűjtött adatokat egymástól elválasztja, a történelmi kutatásnak még biztosabb támaszt nyújt; hiszen egyes egyedül a régiek egykorú
tudósításai által vagyunk képesek az iráni vallás fejlődését
némi bizonyossággal követni fönnállásának legfontosabb korszakaiban, az Achaemenida uralom tetőpontjától a Sassanidák
hatalmának hanyatlásáig. Legkevesbbé kell fájlalnunk a Kr.
utáni első századok ama termékeinek elvesztét, melyeknek
szerzőinél Zoroaster ünnepelt neve csak gnostikus és újplátói
felekezetek vallásokat összekeverő mysticismusának palástjáúl
szolgált. Sokat író theosophusok, mint Proclus, a zoroasteri
bölcseségnek ez állítólagos mondásait összegyűjtöttek, hogy
kimerítő kommentárok által még nagyobb nimbust kölcsönözzenek azoknak. A sibyllinikus csinálmánj'ok nagy tömege
mellett a zoroasteri jóslatok («Oracula chaldaica sive magic-a»)
sem maradtak el s ez elnevezések használatában nem igen
szabad öntudatos hamisítást látnunk, mert ez irodalomnak
nagy közönsége számára a magicus névnek eredeti jelentese
már régen a mágiának, mint titkos tannak, ujabb fogalmában
olvadt föl.
Midőn a Sassanidák birodalma, mely egykor Byzanczot
oly keményen szorongatta, Nihávend harczmezején (642 Kr. u.)
az arabs seregek rohamának áldozatúl esett, Mazdának szent
tana majdnem egész évezredre eltűnik a nyugat eszmeköréből
es míg az ősi hazának földjen a diadalmas mohammedanismus által legyőzetve lassú, de biztos feloszlásnak indult, addig
az alapítónak, mint az ősidők nagy varázslójának, homályos
emlekezete túléli a nyugati középkor sötét századait. Eleinte
a renaissance is csak kevéssé hatott ebresztőleg amaz eszmék
idegenszerű világának újabb tanulmányára ; a franczia humanista Barnabé-Brisson (1590) nagy tudománynyal megkísértette ugyan a régiek szétszórt tudósításaiból az ó-perzsa élet
és gondolkodás képének összeállítását, de csak a XVII. században ébredt föl újra az érdeklődés e kutatások iránt, midőn
jelentékeny útazók, mint Henry Lord, Mandelslo, Chardin,
Gábriel du Chinon és Tavernier Perzsia megvetett gebeijeinél,
valamint India nyugati partjainak párszi községeiben perzsa
őseik elveszettnek hitt vallását a legsanyarúbb körülmények
közt, de mégis híven megőrizve találták s saját tapasztalásuk
alapján azon ősidőkből öröklött törvényeket s vallásos tanokat
leírták. Az első, a ki korának történeti s n}7
elvészeti ismereteivel a lehető legjobban ellátva az újonnan fölfedett forrást
a tudomány számára értékesíteni kezdte, a híres oxfordi orientalista Hyde Tamás volt.
Bár az eredeti munkák, melyek a régi vallásrendszer
reconstruálása vegett rendelkezésére állottak, egészen modern
párszi theologia termékei voltak; bár a tudomány azon korszakának általános jellemvonása, a bibliai tudomány előterbe
helyezése, az iráni őskor vizsgálatában, sok tévedést okozott
nála ; mindamellett 1700-ban megjelent munkájának (Veterum
persarum religionis história) biztosítva marad azon érdeme,
hogy az iráni kutatás főföladatát biztos vonásokkal körülírta.
Bizonyára Hyde hathatós buzgalma, melylyel a távol keleten
levő honfitársainak Zoroaster szent iratai megszerzését szívökre kötötte, okozta első sorban, hogy már néhány évtizeddel
későbbén az Avesta egyes kéziratai Angliába kerültek. Megfejtetlenül s még curiositásként is alig véve figyelembe, úgy
hevertek sokáig, mint holt jószág, a Bodleiana falai között
eltemetve, pedig vegre mégis tőlök kellett kiindulni az első
•ösztönnek az orientális tudomány nagy tetteire, melyek által
a távol ősidőnek amaz emlékeit nyugat számára meghódították. 1754-ben egy oxfordi zend-kézíratnak néhány facsimilelapja Párisban az Ecole des langues orientales egyik ifjú
tanítványának, Anquetil du Perronnak kezébe került, a ki
föllelkesülve élete legfőbb föladatának tekintette Zoroaster
szent iratainak utolsó őrzőitől, az indiai párszí papoktól, a
gondosan őrzött titkot, azok magyarázatát kicsikarni. Hogy
minél előbb érjen vágyainak czélpontjához, a franczia «Compagnie des Indes» társaság által közkatonának soroztatta be
magát, midőn a barátainak közbenjárására már előbb is megígért megbízása a kormánynak még idejekorán megszabadította
őt ez elhamarkodott lépés következményeitől. Indiába érkezve,
három év alatt a legkülönfélébb kalandok közt, melyek munkájában az életrajzát tartalmazó első kötetnek egészen regényszerű színezetet adnak, bebarangolta az angolok és francziák
harczai által fölizgatott félszigetet, hogy végre Surate-ban megérkezve, annál nagyobb kitartással szentelhesse magát a végtelen nehézsegek legyőzésének, melyeket a párszí papok bizalmatlansága terveinek teljesülése elé gördített. Fávadhatatlanúl
megújított kísérletek után sikerült neki diplomatiai ügyesség
s egy theológiai szakadás által támogatva, mely épen akkor a
párszí papságot két ellenseges táborra osztotta, e testületnek legtudósabb képviselőjeben, Dasztur (főpap) Dárábban a
hagyományos bölcseségnek egy loyalis tanítóját a maga számára megnyerni. Három évig élt e tanulmányoknak a mester
házában, biztos tapintattal megtudta szerezni az egész perzsa
hagyománynak legfontosabb szövegeit s végre 1764 márczius
14-én jogos önérzettel adhatta át Párisban ezen, a legkülönbözőbb veszélyekből megmentett, kincseket a királyi könyvtár
biztos kikötöjenek. Miután további hét évet fordított az Indiában Dasztur Dáráb segélyével készített interlineáris fordítások
kidolgozására, 1771-ben az európai közönségnek a ZendAvesta első fordítását nyújthatt a át. A saját jelentőségének
nagyon is élénk tudata, a mely régibb és korabeli törekveseknek lenéző megítélésében nyert kifejezést, Anquetilt legalább
életében megfosztotta az oly nagy mértekben megerdemlett
elismerestől. Az oxfordi egyetemnek egy fiatal tagja, William
Jones, később egyike az orientális tudomány legkiválóbb képviselőinek, a ki tanítóinak Anquetil méltatlan ítéletéért elégtetelt akart szerezni, a franczia úttörő munkáját egy pam-
phletben támadta meg, melynek tudományos gyöngeségét az
előadás fényes formája annál inkább eltakarta, mennél kevésbbé
tudott Anquetil barock, idegenszerű kifejezésmódja azon kor
finom ízlésű közönségének tetszeni; hiszen Anquetil szavai
még oly olvasó előtt is, a ki az ő sajátságos stílusát ismeri,
gyakran csak akkor lesznek érthetőkké, ha összehasonlítja
azokat a perzsa eredetivel. Jones a franczia tudóst csaló papok
áldozatának jelentette ki. Anquetil szent szövegei — úgymond — nem egyebek mint egy modern párszí gyártmányok;
mert hiszen hogyan kereshette volna az egész ókor a legfőbb
bölcseséget ama Zoroasternel, a kire e könyvekben a legképtelenebb képzetek a mennyekről és a pokolról, számtalan
értelmetlen törvény és ízetlen szertartások vezettetnek vissza ?
Habár az ilyen érvelés alapjában kevésbbé irányult ama documentumok történeti valódisága, mint inkább a Mazda vallásának ethikai értéke ellen, mégis hosszú vitára adott alkalmat,
mely a milyen haszontalannak is látszik ma, az iráni tanúimányok haladására nézve mélyreható jelentőséggel bírt. Hogy
az Avestának megtámadott hitelességét kimutassák, védőinek,
a kik közül buzgalma által különösen Anquetil német fordítója
Kleuker tűnt ki, független tanúságokhoz, tehát a régiek tudósításaihoz kellett folyamodniok, és ime azoknak pontos egybevetése a zoroasteri tannak épen legföltünőbb vonásaira
nézve, a mint azok Anquetilnél előtérbe léptek, bámulatos
összeliangzást mutatott. Mióta végre a középperzsa vagypahlaví nyelvnek az Anquetil munkájában összegyűjtött anyaga
1793-ban de Sacy Sylvestert a! legrégibb Sassanida föliratok
megfejtésére vezette s ez által hitelességet legjobban bebizonyította, még Angliában is elnémultak lassankint a kételyek
Anquetil munkásságának érteke iránt, de még három évtizednek kellett elmúlnia, mielőtt az általa nemsokára abbahagyott
kutatásokat más erők újr a megkezdették. Döntöleg hatottak
az Anquetil föllépésé után nemsokára megkezdett szanszkrit
tanulmányok s e tudománynak még fiatalabb sarja : az összehasonlító nyelvészet. Már a múlt század végén Sir William
Jones, Anquetil régi ellenfele, rámutatott ugyan a föltűnő
hasonlatosságra, mely az Anquetil által kiadott kis zend szótárnak egyes szavai s a megfelelő ó-ind szók közt észrevehető
volt, de a helytelen következtetés, melyet e körülmenyhez
fűzött, hogy tudniillik az Avesta nyelvében a szanszkritnak
Budapesti Szemle. XL1V. kötet. 1885. 2 4
egy fiatalabb formáját kell látnunk, megakadályozta öt fölfedezése jelentőségének helyes megismerésében. Ugyanez időtájt
a római hittérítő Paulus a Sancto Bartholomaeo elég közel
járt az igazsághoz, midőn egy ertekezesében, mely a későbbi
nyelvtudományt még néhány más alapeszmeben is megelőzte,
annak a nézetnek is ad kifejezést, hogy a zend nyelv perzsa
földön az ősidőkben ott uralkodott szanszkritból fejlődött.
Az árja kutatás legfontosabb ágaiban úttörő geniális Burnouf
Eugéne számára volt föntartva, hogy az ó-iráni philológiának
is alapítója legyen. A régi Indiát illető történelmi búvárlatok
vezették Burnoufot 1825-ben amaz etlinographiai s különösen
nyelvi határok kifürkészésére, melyek az indusokat a nyugati
szomszéd néptől, az irániaktól, elválasztották. Mindazok, a
kik eddig az Anquetil Zend-Avestájával pro vagy contra foglalkoztak, hallgatag elismerték annak a párszí hagyomány
által közvetített azonosságát az eredetivel. Burnouf volt az
első, ki ennek a viszonynak kiderítesére Anquetil fordítása
segélyével az általa Párisban letett zend kéziratokat olvasni
kezdte; már az első kísérletek meggyőzték őt arról, hogy a
segédeszköz nem tartotta meg azt, a mit ígért, s hogy itt teljesen ismeretlen nyelvet kell a modern nyelvtudomány segélyével érthetővé tenni. A mit Anquetil fordított, nem volt a
zend szöveg, még a Sassanidák korának sok esetben homályosabb fordítása sem, hanem csak tanítójának, Dárábnak, újperzsa interlineáris fordítása, mely állítólag az eredetit szóról
szóra követte, s mégis nagyon világosan elárulta, hogy a
párszí-k modern hagyománya több vagy kevesebb biztossággal
az Avesta általános értelmét csak sejtetni engedé; igaz értelmét azonban nem nyújtá. E nyomokat követve, a mennyiben azok még fölismerhetők voltak, Burnouf az egyes szók es
mondatok grammatikai meghatározása czéljából azt az utat választotta, melynek később a modern nyelvtudomány legfényesebb vívmányaihoz kellett vezetnie : a szöveg parallel helyeinek és a rokon nyelveknek összehasonlítását.
Ez a módszer megmutatta az ó-ind nyelv alapos ismerőjének nemcsak az alakok képzésében, hanem az egész
zend nyelvkincsben a legszorosabb viszonyt India szent nyelvéhez, a mint ezt ott egy nagyon kifejlett grammatikai tudomány a nyelv fejlődésének régi fokán megőrizte. Minél több új
alak lépett kutatásai körébe, annál meglepőbb módon tünt föl
előtte ez a rokonság, mely mindkét nyelvet sokkal szorosabban
kapcsolja egymáshoz, mint a többi indogermán testvérnyelvekhez. így jutott Burnouf azon az árja ősidők megítélésere
nézve oly fontos következtetéshez, hogy az indogermán nyelvcsaládnak mindkét keleti ága az európai ágaktól való elválás
utan a közös fejlődésnek még hosszabb korát élte át együtt s
így az önálló fejlődésnek ama régi fokán, melyet a szanszkritban a már korán müveit grammatikai tudománj^, az Avesta
szövegében pedig a tudománytalan, de annál szívósabb hagyomány állandósított, alapjában csak két szójárása az árja,
vagyis indo-iráni ősnyelvnek. A hangok és a szók értelmének
azon csekély különbsége, mely India és Irán szent nyelveit
még kisebb mértékben választja el egymástól, mint például
két közel rokon román nyelvet, minő a franczia és provenc-ali,
bebizonyította, hogy az Avesta aligha nem tartha t igényt
ép oly régiségre mint India hasonnemü irodalma. Alapvető
munkájában, a Commentaire sur le Yacfnaban Burnouf csak
elsejét dolgozta föl ugyan ezen nagyfontosságú Avesta könyv
71 fejezetének, de a nyelvi sajátságok legpontosabb földolgozása s a többi szövegekből kölcsönzött nagy anyag által oly
biztosan állapította meg a zend grammatikának és lexikographiának főbb vonásait, hogy neki s hasonló tehetségű társainak ez alapon még egy további lépés is sikerülhetett: az
ó-perzsa ékíratoknak alig remeit megfejtése, s így kelet
ókori törtenetére nézve megbecsülhetetlen forrásnak megnyitása. E sikert már néhány evvel a kommentár első értekezéseinek megjelenese után a megállapított módszer következetes
alkalmazása által erhették el. Az Aclisemenida nagy kirátyok
feliratai, miután majdnem két évezreden át némán hallgattak,
ünnepélyes kimért modorukban újra szólani kezdtek az utókorhoz oly nyelven, mely a zoroasteri emlékekétől néhány
dialectikus vonás mellett csakis írásbeli alakjára nézve különbözik. így jutalmazta meg az Avesta tanulmánya a történelmi
búvárlatot végtelen fontosságú fölfedezéssel ama buzgalomért,
melylyel ennek kepviselöi az Avesta hitelességeért küzdöttek.
A hol a nyelvi alak oly közeli kapcsolatot tüntetett elő,
hogyan mutathatott a tartalom olyan föltűnő ellentétet, mint
az, mely a zoroasteri gondolkodásnak és hitnek a klasszikus
India kulturális és vallásos viszonyaival való közvetlen összehasonlítása alkalmával már az első kutatóknak is okvetetle-
nül szemébe ötlött ? így már Goethe, a kinek Bemerkungen
zum ivest-östlichen Divan czimű munkája az ó-iráni élet szellemébe való szeretetteljes behatolást tanúsít, ügyes utalással a
történelmi színhelyre föltünőnek találta, hogy «habár Balkh
és Bámián városok oly közel fekiisznek egymáshoz, itt mégis
a legotrombább bálványok készítését és imádását láthatni, míg
ott a tiszta tűznek templomai állottak)). Mindaz, a mi a két
népnek itt figyelembe vett későbbi fejlődése mozzanataiban a
közös eredetet kizárni látszott, egészen más világításban
jelent meg, midőn az ind törzs legrégibb emlékeinek, a Yéda
szent énekeinek tanúlmánya a bámuló szemeknek amaz árj a
törzsek legkorábbi ifjúságát föltárta, a mint azok ifjúi fékezetlen erőben a Hindukosh hegység völgyeiből leszállva, még
a hófedett ormok látkörében, az Indus mellékén laktak, a
tépelődő phantasia szörnyalakjai helyett, naiv isteneikben a
természetnek még alig személyesített erőit imádták, s a helyett, hogy mystikus önkívületben saját testöket ölték volna
el, inkább szakadatlan küzdelemben a sötétszínű őslakókat
verték le s vetettek magoknak alá. A Bigvéda hymnusai, melyeknek zöme bizonyára a Kr. előtti 2. ezredig nyúl vissza,
a régi árjáknak vallásos eszmeit, a későbbi speculatio által
kevésbbé érintve, jóval kezdetlegesebb formában mutatták,
mint azok az Avestában föltűnnek; előttünk ők ismertették
meg igazi alapját mindazon régi képzeteknek, melyek Iránban
a Zoroaster reformja által eredeti jellegökböl kivetkőztetve,
csak a conservativ néphit által őriztettek meg. Az új korszakban, mely az ind tanúlmányokra nézve a Yéda megismerésevei kezdődik, keletkezett nem sokára az összehasonlító mythologia, s ez új tudománynak gyümölcsei épen az ó-iráni vallás
megértésének váltak hasznára. Burnouftól ugyan annak kora
halála (1852) megfosztotta az árja keletnek tudományát, mielőtt
még ő maga eredeti munkaköre számára az általa megindított
védai kutatások eredményeit értékesíthette volna; de nagy
tanítványában, Roth Rudolfban, munkásságának méltó folytatóját hagyta hátra. Roth egy nagyszerű lexicographiai vállalat
által nemcsak mégrendíthetetlen alapot teremtett meg a védai
tudomány biztos haladása számára, hanem Burnoufnak mélyreható gondolatát, hogy az oly sok nehézséget támasztó Védának és Avestának egymást kölcsönösen meg kell magyarázniok, a következő korszakban határozottan föntartotta, midőn
egy alapjában ugyan jogosult, de egyoldalú korlátolt kifejtéseben káros elv a zend philológia szabad fejlődesét bosszú
időre megszakasztani készült. Midőn kevéssel Burnouf halála
után az eredeti Avestának első fordítása megjelent, melyet
Spiegel, a mint a czím mondja, «a hagyomány folytonos figyelembe vétele melletti) készített, kitört a sok évig tartó harcz
épen ennek a hagyománynak értéke fölött, mely bár az utolsó
évtized vívmányai által majdnem minden jelentőségét elvesztette, ma is lappang a hamu alatt. A hagyomány elnevezés
alatt értette pedig a régi Irán körül nagy érdemeket szerzett
tudós az Avestának különösen azon fordítását, mely a már
nem értett szöveg magyarázatára úgy látszik, már az első
Sassanidák korában a középperzsa, úgynevezett pahlaví nyelven készíttetett s később kanonikus tekintélyre tett szert.
Csakis ezt illeti tulajdonképen a «zend» elnevezés, mely szószerint az eredeti szövegnek magyarázatát jelöli. A modern
párszik félreértett kifejezéséből zand ü Avesta (Anquetil «Zendavesta»-ja), mely alatt csak «pahlaví fordítást és Avestáto
értettek, származik a zend szónak az Avesta nyelvenek megjelölésére való hybrid, de most már történelmi értékkel bíró
alkalmazása.
Ez az a fordítás, melynek a hagyományos iskola szerint,
mivel az eredeti szövegnek ránk nezve elérhetetlen közvetlen
ismeretéből származott, a modern búvárlatnak az Avesta
minden rejtélyeire nézve egyedül helyes kulcs gyanánt kell
szolgálnia. Ámde ez a pahlaví fordítás nyelvének furcsa homályossága által nem kevesebb nehézségetokozott, mint maga
az eredeti, melyet annak segítségével meg kellett volna magyarázni. A semi és tiszta iráni elemeknek csodálatos vegyüléke
egyesülve a hetük sokjelentésüségével, melyek számos combinátiónál százakra menő különböző olvasásmódokat engednek
meg, hosszú időre mystikus homályba borította a pahlaví vagy
huzvaresli nyelvnek valódi természetét. E nehézség csak akkor
távolíttatott el, midőn mindig több bizonyíték még a legliitetlenebbet is meggyőzte arról, hogy ezt a nyelvet, úgy a mint
szövegeinkben föl van jegyezve, sohasem beszélték; mihelyt
pedig a sémi alkatrészek puszta ideogrammoknak bizonyultak, melyek az iráni olvasók előtt haugbelileg teljesen idegenek, megérthetetlenek lévén szóbeli előadásban a megfelelő
perzsa szók által váltattak föl, az eltorzított kryptograph
formából, melybe minden tudománynak s így az írás művészetének megőrzői, a papok hozták, tiszta perzsa szójárás
lépett elő, melynek teljes megmagyarázása igaz, hogy a szerencsétlen írásrendszer miatt sok esetben még most is nehézségekbe ütközik. Ez, úgynevezett pahlaví irodalomnak legérdekesebb szövegeihez tartoznak az interlineáris fordítások is,
melyek az Avesta némely kézirataiban annak legfontosabb
részei, a Yapna és Vispered imakönyvek, valamint a Vendidád
törvénygyűjtemény mellett reánk maradtak. De e fordítások
valódi jellegének, valamint minden hagyománynak félreismerese volt, midőn az Avestáról való összes ismeretünknek végső
czéljáúl és határáúl annak az értelemnek kitalálását tűzték ki,
melyet a Sassanidák korának theológusai szent irataik számára, az őseik által reájok hagyott ismeretek segélyével ebben
az alakban állandósítottak. E nezettel szemben azon tudósoknak, kik csak az imént szabadították meg a védai búvárlatot
az ind kommentárok bilincseitől, nem volt nehéz kimutatniok, hogy iráni földön ép oly kevéssé létezett mint másutt a
vallás alapkönyveiről folytonos traditió azok első megírásától
kezdve; a szövegnek korszerű magyarázatában csak az epen
uralkodó korszakoknak theológiai nézetei nyertek kifejezést s
a mazdaismus papjai bizonyára épúgy mint társaik a Ganges mellett, mind a változásokat, melyeket a századok leforgása tanaikban előidézett, ennek legeredetibb szövegéből törekedtek kiolvasni.
Míg azonban a Véda későbbi magyarázóinak, bármilyen
távol is volt tőlök az őskor szellemének megértése, az exact
grammatika, ezen a régi Indiában annyira kifejlett tudomány,
biztos irányt jelölt ki, addig a pahlaví fordítók a theológiai
speculatió ilyen korlátozása miatt nem panaszkodhattak.
A grammatika, olyan értelemben, mint azt az indusok, vagy
ha nem is, legalább a mint azt a görögök ismertek, úgy látszik, mindig kívül esett az iráni míiveltseg eszmekörén, s
midőn az Avesta nyelvenek élő ismerete megszűnt, többé szó
sem lehetett e szövegnek philológiai magyarázatáról. A mit
a móbad-ok papi tudománya ama korszaktól kezdve a legújabb
időkig nyújthatott, csak egyes szók reszben etymologikus
találgatáson alapúló értelmezése és egy általános fogalom azon
törvények és vonatkozások felől, melyeket az eredetinek egyea
szakaszai tartalmaznak. Az előbbit a Sassanida theológusok
a tulajdonkepeni interlineáris fordításban tették le, mely mint
ilyen az eredetinek szórendjét szolgailag követi s sem igazi
összefüggéssel, sem önálló értelemmel nem bírhat.
Az utóbbi ismeretek még a számos glossában nyertek
kifejezést, melyek ellentétben az igazi fordítással, a pahlaví
nyelvnek correct, természetes jelleget mutatják. De az egész
fordításban a zoroasteri rendszernek megértésére még legtávolabbról sem marad reánk kimerített forrás; mert nemcsak az
egykorú följegyzéseknek nagy halmazát tartalmazza, melyek
fölvilágosítást nyújtanak e vallásnak kulturális és szellemi
viszonyairól abból az idöböl, midőn a Sassanidák birodalmában világi jelentőségének tetőpontját érte el, hanem egyszersmind legbiztosabb vezetőnk is egy bonyolódott rituálé
végtelen részleteiben és pedáns vallástörvények zavaros kérdéseiben. Ez idegenszerű s oly kevéssé vonzó anyaggal,
mely az Avestában való tárgyalásának terjedelme után ítélve,
a mazda-yacnai tannak igen lényeges részét képezte, aránylag régi korból származó szakszerű magyarázat, azaz a
pahlaví fordítás nélkül nem tudnánk megküzdeni. A modern
nyelvtudomány ugyan egymaga is megadhatja a zend szöveg
grammatikai magyarázatát; csak a régi indusok eletében és
gondolkodásában rokon vonásoknak összehasonlítása mutathatja meg a régi Iránban elmosódott nezeteknek és érthetetlenekké vált szokásoknak igazi ertelmét é3 eredetét; de hogy
Zoroaster tana mit parancsolt meg igazán régibb vagy újabb
fejlődésében híveinek dogmák és szokások tekintetében, hogy
mi ment át az árja ősidők szellemi örökségéből az iráni népek
új eszmevilágába, vagy hogy mit szorítottak ki idegen eszmék, azt csak Mazdának lnvei magok mondhatják el nekünk.
A zend szövegekben a párszíknak tanúsága szerint csak
csonka töredékeit bírjuk egy nagyobb szent irodalomnak,
mely azonban aligha ölelte vala föl a vallásos hit és törvénynek egész tartalmát; ha amazok a fölvilágosítást megtagadják — s fájdalom, mi gyakran történik ez! — bizalommal
kell fordulnunk, a kort tekintve, bizonyára a legközelebb eső
forráshoz, a pahlaví fordításhoz; de ezt is kritikailag kell
megvizsgálnunk s megértenünk, am i pedig csak még későbbi
források segélyével érhető el. így az Írásművek azon hosszú lánczolatának, mely a zoroastrismus történeti fejlődésének menetét világossá teszi előttünk, meg némi jelentéktelennek látszó
gyűrűje is, elősegíthet bennünket az Avesta ama rejtélyeinek
megoldásában, melyek a nyelvtudomány és a védai búvárlat
minden megfejtési kísérletével daczoltak. Habár hosszú éveken
át úgy látszott, mintha az ellentét, mely a traditionális s az
úgynevezett nyelvhasonlító iskolát egymástól elválasztotta,
mindkét félnek munkálatai által csak élesebbé válnék, végre
mégis azon meggyőződés tört magának útat, hogy mindkettő,
a helyett, hogy egymás kiszorítására kellene törekednie, kölcsönös kiegészítésre és támogatásra van utalva. A párszik hagyománya és a nyelvhasonlítás csak akkor adhatnak helyes
feleletet az Avesta problémáira, ha mindkettőt helyesen kérdezzük meg: amazt minden felöl, a mi a zoroasteri kultura
és vallás külön fejlődésével függ össze, emezt pedig az iránelőtti alapokról s a nyelvi alak belső életéről.
A hatalmas lendület, melyet a zend tanúlmányok az
utolsó évtizedeknek különböző pontokból kiinduló, de ugyanazon czél fele irányuló törekvései által vettek, látszólag döntő
befolyás nélkül maradt azon kérdésre, melyet az Avesta-kutatás s általában az iráni régiségtan legfontosabb és legnehezebb kérdésének nevezhetünk, az Avesta keletkezése helyének
és idejének kérdésére. Csak ennek megoldása által remelhetjük, hogy az ormazd vallásnak eredetét és alapítóját kiemeljük az ingadozó gyanítások ködhomályából, mely
azokat már régóta úgy nyugat mint kelet fölfogásában eltakarja. Most is homlokegyenest ellenkeznek a legkülönbözőbb föltevések az Origines Zarathustricae fölött, mint akkor,
midőn ezek a görög történetírókat és philosophusokat foglalkoztatták. A zoroasteri búvárlatok legújabb korában nagyon is
gyakran kellett egyes iudiciumoknak messzire menő elméletek alapjául szolgálniok, de a helyett, hogy az utóbbiakat
kritika alá vennők, melynek e czikk szük keretében úgyis
felületesnek kellene maradnia, hálásabb kíserlet lesz, habár
csak nagy vonásokban, azon helyi és korbeli határokat vázolni,
melyek megmutatják az irányt, melyben Mazda vallásának
történeti fejlődését egészen kezdetéig vissza kell kísérnünk.
Minthogy az Avestában határozott adatok annak korára
nézve s történelmi eseményekre való vonatkozások egyáltalában nem találtatnak, a párszí hagyománynak köszönettel tartozunk, hogy a perzsa szent könyv szerkesztése idejének legalsó határát biztosan meghatározza. A pahlaví iratoknak
összhangzó hagyománya szerint az Avesta könyveit mint egységes kánont Dáráb, (a ki párszik irodalmában, valamint az
újperzsa eposzban az egész Achaemenida korszakot személyesíti) az utolsó persepolisi nagykirály alatt szerkesztették
össze; Sándor és hellén utódainak uralma alatt megint szétszórattak azok s legnagyobbrészt elvesztek. Miután már az
Arsacidák uralkodása alatt is történtek volt intézkedések a
meglevő töredékek megőrzése végett, II. Sápur, a Sassanida,
a jámbor és tudós Atarpad Mahrapand segélyével rendeztette
s egyesítette a codexben, melyet ma is bírunk. Annak bebizonyításául, hogy az utolsó Achaemenidák alatt már befejezett Avesta főrészének korábban kellett keletkeznie, alig
kell utalnunk annak a valószínűtlenségére, hogy szövegek
kanonikus tekintéllye l bírjanak, a nélkül, hogy régi koruk
által szentesítve volnának. A reánk maradt szövegek nyelve
olyan szójárást mutat, melv az ékiratok ó-perzsa nyelvével
való szoros rokonsága daczára, ettől nemcsak régibb jellege,
hanem hangtörvényei és szókincse által is különbözik. A politikai viszonyoknak és eseményeknek, melyek az Achaemenidák uralmát egész Iránr a nézve oly fontossá tették, az
Avestában nyomát sem lehet találni; e korszak híres helyeinek, Persepolis, Sus, Ekbatanának, sőt a perzsák és médeknek
nevei is teljesen ismeretlenek. Az Avesta a mazda-yacnai vallás papjait csak a regi árja Atliravan (a Védában Atharvan)
név alatt ismeri, nem mint magukat (Má^oi), mely név a perzsa és mécl korszakban (v. ö. Her. I. 101.) kétségtelenül hivatalos és népszerű nevök volt; pedig a perzsa törzs hazája a
régi historikusok s első sorban Herodotos világos tanúsága
szerint nemcsak a zoroasteri kulturának volt megnyerve, hanem a politikai uralom és vallásos hierarchia kölcsönös viszonya miatt, melyet még közelebbről kell megvizsgálnunk, mint
az elsőnek székhelye az egyházi szervezetnek is fontos középpontja lett Ha már általánosságban ez okok is kizárják az
Avestának perzsa eredetét, mennyivel inkább történik ez, ha
amaz énekeket, a Gutháka,t, veszszük figyelembe, melyekre
az Avestának többi szövegei, mint a homályos ősidők örökségére és magának a prófétának szent mondásaira folyton utalnak. Nyelvi alakjok tekintetében jóval közelebb állanak a
Véda hymnusaihoz az Avesta későbbi részeinél s olyan gonddal adattak át az utókornak, minőre csak a legnagyobb szent-
seg tekintélye kenyszeríthette a szövegek őrzőit s daczára
homátyos kifejezésmódjoknak, megismertetik velünk azon
primitív viszonyokat, melyek közt Zoroaster a maga tanát
megalapította. A reformátort nem a jámbor legenda szent
fényében mutatják be, hanem küzdelmében roszakaratú ellenségekkel, a régi vallás képviselőivel szemben, majd elcsüggedve, majd pedig a lelkesedés hevében mindentudó, örökkévaló istene, Ahura-Mazda, által fölemelve és vigasztalva.
Küldetése, melynek valóban boldogító erejét megragadó szavakkal magasztalni sohsem fárad el, nemcsak a «túlvilág
üdvehez vezető egyenes út» megismertetesét czélozza; annak kulturális jelentősége a vallás-erkölcsi hivatás mellett
olyan csodálatos közvetlenséggel lép előnkbe, a minőt a kultura ily régi korszakában még csak a Yéda mutatha t föl.
Híveinek a félnomád pásztorélettől az állandó baromtenyesztésre és (második sorban) a földművelésre való rávezetését
tekinti Zoroaster tanítása legközelebbi föladatának; a szilárd
lakhel}7
mindenkorra elválasztja a jámbor hivőt a nomád
hitetlentől, még ha ugyanazon törzshöz tartoznék is. Zarathustr a igazi híve, a ki büszke a «baromtenyésztö és paraszt»
névre, csak fegyverrel fordúlhat az elveteműltekhez, kik vakságukban a tehenet, Mazda legnagyobb adományát, nem becsülik s nem ápolják. S hogy a próféta e parancsaiban tevékenységének igazi magva nyert kifejezést, mutatj a a zoroasteri
kulturának későbbi fejlődése; a barmok tenyészéséről való
fáradhatatlan gondoskodás, az iráni sivár földnek nagyon
kifejlett öntözési rendszer által elért termekenysége ; a tisztaságra való szorgos ügyelés adhatt a csak a természet által
mostohán ellátott Iránnak az anyagi jólét azon jelentékeny
fokát, melyet az Avesta későbbi könyvei és a regiek tudósításai tárnak elénk. Az Irán és Túrán közt sohasem veszteglő
küzdelemben a perzsa eposz megtestesítette és eszményesítette
a zoroasteri kultura munkájának sokszázados védelmét rokon
törzseknek éjszakról betörő barbarismusa ellen. Ezek es a
művelődes legegyszerűbb állapotának sok más vonása, melyeket Zoroaster költeményeinek minden strófája az árja ókort
ismerő olvasó előtt kitár, azon nagy korbeli különbsegre utalnak, mely a vallásalapítás e korszakát az Avesta többi
részeinek fejlettebb fokától elválasztja. Egyes esetekben a
fönmaradt szövegek lehetővé teszik, hogy olyan vallásos néze-
teknek es parancsoknak lassanként való alakulását kövessük,
melyek csakis egyes Gáthá-hely magyarázásából vagy épen félreértéséből indúlhattak ki. Ha tehát Zarathustra elete és munkássága már az úgynevezett «késöbbi Avesta» szerzőire nézve is ama
távol múltba nyúl vissza, melyben őt a legrégibb görögök is,
a kik nevét ismerték, mint Lydiai Xanthos (Dárius és Xerxes
alatt), Ktesias, Eudoxus, Aristoteles és mások keresték,
nekünk a chronológiának megállapításáról lemondva, hazájának meghatározására annál nagyobb súlyt kell fektetnünk.
Itt ugyan nem sokat használ az Avesta-szövegek azon
adata, hogy Zarathustr a Airyana vaejahban született ; mert
ha e név eredetileg valamely földi helynek (talán a felső
Oxus völgyének) megjelölésere szolgált is, minden említése
az Avestában azt mutatja , hogy itt mythologiai országot
jelöl e szó, a legrégibb emberiség paradicsomi hazáját. Sokkal fontosabb az Avestának indirect tanúsága. A legújabb
kutatások azt mutatták ki (v. ö. Geiger, Ostiran. Cultur),
hogy az Avesta egyetlenegy hely kivételével csak keleti Iránnak helyneveit ismeri, azon területnek tehát, mely a nagy
perzsa fensíktól keletre elterülve a seleucida kornak Ariana
fogalmával egybeesik. — A görögök tudósításai Zoroastert
majd baktriainak majd médnek nevezik s ez ingadozással,
habár a legrégibb s legjobb források Baktria felé hajolnak,
egy oly nézetnek befolyását mutatják, mely legelőször a pahlaví fordításnak egyik glossájában (a Vendidádhoz) nyert kifejezést. Ott Rai — Média régi Raghája — van mint Zoroaster
szülővárosa megemlítve, de ugyanazzal a hozzátevéssel:
«mások átarpátakánt (a mai adarbeijant) mondják hazájának)).
Raghanak, a nyugatiráni városnak az avesta egy helyén való
megemlítése egymagában is elég feltűnő; de az eddig nagyon
kevéssé figyelembe vett helynek kapcsolata talán kulcsát
nyújtja a Zoroaster méd származására vonatkozó elméletnek,
mely az Avestában oly kevés támaszra talál. A Yacna egyik
legkésőbbi fejezetében (Cap. 19, 18) Ragha világosan mint
világi hatalommal bíró papságnak székhelye van leírva: e
területen elterőleg más tartományok rendjétől a Zarathustrótema legmagasabb papi méltósága összeesik a tartomány urának, a satrapának, állásával. Ha a mágusok kasztja Médiában
már aránylag korán kiválóan független és befolyásos állást
foglalt el, a mint azt egy későbbi korra nézve Marcellinus
tudósítása (XX. 111, 6.) megerősíti, könnyen magyarázható, miért lokalizálta épen itt a népszerű felfogás vagy a
papi elmelet a vallásalapítónak a monda ködében majdnem
eltűnő alakját. Hiába keresnénk hasonló okokat, melyek
Baktriába való helyezését megmagyarázhatnák, ha az eredeti
hagyomány nem ott kereste volna hazáját. Baktria Irán törtenetében sem politikailag, sem szellemileg nem játszott nagy
szerepet, s a perzsa nyugatnak s így a görögöknek is majdnem egészen látkören kívül esett. Ha tehát egy regi traditió
Zoroastert ilyen ismeretlen s egész Iránra nézve oly csekely
fontosságú országba helyezi, ez állítás jogosúltsága mellett
már belső valószínűség is szól. Vistacpa királynak, a görögök
Hystaspesének, Irán epikus legendája, a mennyire Ivtesiasig
visszafelé követhetjük, sohasem helyezi máshová királyi székét, mint Balkh-Baktriába; s ö mint az új vallásnak előmozdítója meg hatalma s védnöke már Zoroaster saját vallomása
szerint (a Gálhákban) szoros kapcsolatban van ennek munkásságával. Ezen egy eredetileg bár kisebbszerű világi uralkodóra
való támaszkodásban, mely által egyedül szerezhetett Zarathustra reformjainak állandóságot és befolyást, Irán történelmének egy nevezetes mozzanata van kijelölve: az egységes
nemzeti hatalomnak szövetkezése a zoroasteri egyház vallásos eszmeivel. A mily nagy erővel segítette elő e szövetség
Irán hatalmas birodalmának nemzeti alapon történt fölépítését s annyi vihar között föntartását, épen oly vegzetessé kellett
még válnia Zoroaster vallásos alkotására.
Az eredeti viszonyoknak vizsgálata, melyek közt az Avesta
tanúsága szerint a zoroasteri vallás és kultura első fejlődését
kepzelnünk kell, megmutatta ama nagy időbeli különbséget,
mely azon kezdeteket Irán első történelmi birodalmának teljes hatalmú egyházától, az Achaemenidák hierarchikus rendszerétől elválasztja. Vajon ennek az igazságnak megismerese,
mely okvetetlenül véget vet a Zoroaster védőjet, Vistágpát
Dárius hasonnevű atyjával azonosító téves kepzelemnek —
(már az öreg Agathias is csodálkozik e hamis következtetésnek szívósságán) — teljesen gyümölcstelen lesz-e a
zoroasteri ősi haza meghatározására nézve ? Első pillanatra
úgy látszik: Zoroaster regi dalaiban majdnem teljesen
hiányzanak a helyi czélzások. Említ ugyan megtérítettjei közt egy Türjá-t, azaz turánit, de az avestai nyelvliaszná-
latban így neveztetnek a jámbor fölclmivelőnek vad szomszédjai
egyaránt s a nagy Irán egyik részében sem volt az teljes biztosságban az ilyen ellenségektől. Hisz ez országnak egyes
reszei köröskörül sivatagok és zord hegységek által voltak
körülvéve. Ha a Baktria és általában Kelet-Irán jogainak védői
reá mutathatnak az örökös veszélyre, melyet a mai Turkmenek elődei rablótámadásaikkal emberemlékezet óta azon területekre nézve képeztek : médiai ellenfeleik is épen olyan joggal
szólhatnak a csapásokról, melyek a féktelen kurd törzsek részéről kezdettől fogva fenyegették a letelepedett földmivest.
Nyilvánvaló, hogy a meg általánosabb jellegű czélzások, melyek a Zoroaster hazájának hegyes-völgyes természetére, a
mesterséges öntözés szükségességére és hasonló sajátságokra
vonatkoznak, épenséggel cserben hagynak bennünket. Ama
hosszű fejlődésnek helyes becsülése, melynek végbe kellett
vala mennie, mielőtt meg történelmi ismeretünk kezdetén
Zoroaster vallása határozottan szervezett egyház alakjában
tűnik elő, közvetve fontos támaszt nyújt. Bátran követhetjük
a gyönge nyomokat, melyek a Zoroastrismus bölcsőjét illetőleg legkorábbi történetileg fölismerhető keletkezési helyén
túlra utalnak. A perzsáknak a Mazda vallására történt áttérítése, a kiknek hegemóniájával kezdődik ránk nézve Irán tulajdonképeni törtenelme, kétségenkívül Médiából indűlt ki, de
következik-e ebből, hogy annak azért Mediában kellett keletkeznie ?
Herodotos megbecsülhetetlen tudósítása a perzsák szokásairól és kulturáról majdnem minden sorában mutatja ,
hogy a zoroastrismus Perzsiában már az Achaemenida uralom
kezdetén megvetette lábát. Ormazdot papjaik, kiket ^á^ot-nak
neveznek, igazi avestikus rituálé szerint tisztelték, melyet
Herodotos I., 132-ben ír le; szintúgy a papi kasztnak
mindent fölülmúló állása a későbbi zoroastrisinusról való
fogalmainknak pontosan megfelel; a magánélet legfontosabb
momentumairól közölt eszmék teljesen mazdayacnai színezetet mutatnak. S Herodotos mégis e vallásrendszer hivatott
képviselőit, a mágusokat med törzsnek nevezi és talán nem is
kell a magophonia ünnepére utalnunk, mely valószínűleg
végre is csak az egy mágus bitorlónak, az «ál-Smerdisnek»
megöletésére emlekeztetett, hogy kimutassuk, miszerint a mágusok vallásrendszere perzsa földön aránylag még új dolog volt
akkoriban, mely nem vert meg gyökeret a szélesebb néprétegek tudatában. Ez állapotnak legföltünöbb jele a halottak
eltakarítását illeti, oly pontot, melyre a zoroasteri tannak a
legnagyobb súlyt kelle vetnie, de a mely ellen viszont az
újonnan áttértek conservativ érzékének legtovább kellett ellenszegülnie. Herodotos (I., 140.) határozottan kiemeli a mélyreható különbséget, hogy míg a mágusok, igazi mazdayaynai
elméletet követve, halottaikat kutyáknak és madaraknak
engedték martalékúl, addig a többi perzsák azokat viaszszal
bevonva, a földnek adták át. Agathias ugyan arról tanúskodik,
hogy a Sassanidák idejeben a papi törvény már eltörülte a
régi idők népszokásának minden emlekezetét. De a legsúlyosabb bizonyítékot arra nezve, hogy milyen hatalmas volt ez
ősi szokás, az achaemenida nagykirályok magok szolgáltatják.
Dárius és követői — a mint gyanítom proselyta túlbuzgóságból — sohasem szűnnek meg a feliratokon Ahura-Mazdának
a segelyben gazdag istennek dicséretével igazhitüségÖkről
tanúságot tenni; de mindamellett az ősök példája meg az
uralkodó törzsnek szívós szokása mégis arra kényszerítette
őket, hogy Persepolisban, a királyi sírboltokban, melyek az
evezredek minden viharainak ellentállottak, temettessék el
magokat. Még a papi kasztnak hajthatatlansága is gyöngenek
bizonyúlt. A fönforgo esetben kikerülhetetlen volt, hogy a nép
érzületének hódoljon, s a Cyrus mausoleumában Pasargad.eban, mely mintegy az örökkévalóságra volt szánva, századokon át máguspapok őrizték az achaemenida dicsőség alapítójának testi maradványait (v. ö. Arriant, Curtiust, etc.). A perzsa
hegemónia e korszakának további töiténetében a «méd» papok
állása lefelé mindinkább erősbül; befolyásuk az udvarnál, mely
kezdettől fogva legbiztosabb támaszuk volt, mind határozottabban lép elöterbe, míg aztán a Sándor hadjáratának katastrófája Iránnak nemzeti fejlődését hosszú időre megakasztja.
Midőn az elnyomásnak és az idegen befolyásnak századokig tartó időszaka után a sassanida Ardesir Pápakán az
egységes birodalom újonnan való megalapítását zoroasteri
alapon megkezdi, azon érdekes látványnyal találkozunk, hogy
e nagy vallásospolitikai tettet majdnem kizárólag annak a
Persisnek segítségével viszi keresztül, melynek a zoroasteri
erdekekkel való összeforrása az achaemenida uralom müve
volt. Ha már most szem előtt tartjuk, hogy a Mazda-vallás-
nak e középpontja bizonyára Médiából kiindulva foglaltatott el, ez a törtenelmi megfigyelés talán nemi világosságot
vet a megelőző korok homályába. Ha az achseinenida uralom
három százada elég volt a zoroasteri tan terjesztőinek arra,
bog}7
neki a kedvező viszonyoknak aránylag rövid tartama
alatt, perzsa földön ol}r
biztos állást szerezzenek, nem tételezhetünk-e föl egy előbbi korra nézve hasonló folyamatot e vallás állítólagos hazáját, Médiát, illetőleg is, úgy hogy Media is
a vallás elterjedésének csakis egy állomása, nem pedig a vallás főfeszke volt ? Ilyen föltevésből kiindulva, a nyelvészetből
és a törtenelmi traditióból merített adatok, melyek a távoli
Baktriára utaltak, újabb jelentőséget nyernek. Zoroaster tana
már a méd uralom kezdete előtt kelet felől meghódíthatta ezt
az új hazát, politikai hatalmi állásának hosszú tartama pedig
ez alig elfoglalt székhelyet, Médiát, vallásos központtá emelte.
Innen terjedt a papi mozgalom a politikailag alávetett szomszéd országra, Persisre, melyet e mozgalom ezentúl oly szorosan egybekapcsol a médek hódító birodalmával, hogy midőn
egy szerencsés forradalom következtében a leigázott törzsek
diadalmasan fölülkerekednek, csak az uralkodás helye változik, de a ket ország sorsa örökre egyesítve marad. Az sincs
teljességgel kizárva, hogy az ősidők homályában a méd fönliatóság korát egy nagy keletiráni birodalom előzte légyen
meg. Az irán hősmonda erre vonatkozó adatai Ktesiasnál sokkal
homályosabbak, semhog}7
csak föltevést is lehetne rájok alapítani. Mi megelégszünk annak a tenynek a kimutatásával,
hogy a baktriai eredet föltevése a zoroastrismus tényleges
történeti fejlődesének ellent nem mond. De a Zoroaster hazájára vonatkozó bármely nézetnek liypothesisnek kell maradnia
mindaddig, míg Balkh és Hamadan-Ekbatana legrégibb
romjainak kövei úgy nem szólanak hozzánk, mint a törtenelmi búvárlat szerencsejere Persepolis falai és Behistún
sziklái szólottak.
STÉIN AURÉL .