A mag története
szerző: Tömörkény István

       Nagy, komoly ökrök mennek be legelőször a földbe, húzván maguk után a nagy kést, amely a föld hátát hasogatja. A föld az ellen nem szól semmit, áldottabb teremtés, mint ő, sehol e világon nem létezik. Azután emberek állnak a földbe, s dobálják szerteszét a búzamagot. A nagy kés által tett hasításokba esnek a magok, mikre előbb az Isten hasznosító kegyelme kéretett. Majd megint a nagy, komoly ökrök mennek végig a földön a boronával, s betakarják a szétszórt magot. Ezzel aztán jóidőre el is van intézve az egész dolog. Ezentúl az Isten dolgozik, s az ember nem tehet mást, mint hogy jó akaratát kérje. Adjon őszi esőt, de ne sokat, de mégis annyit, hogy elpusztuljanak a mezei egerek. Azután fagyot ne adjon idő előtt, ha ád is, kicsit adjon, s a nagyobbat csak akkor adja, ha már előbb havat adott. Szép fehér havat, amit az emberek hidegnek találnak ugyan, de a földnek az nem hideg, hanem jó meleg, az ajnározza a magot.

Azután jön egy hosszú tél, melynek leforgása alatt nem is tudnak mit csinálni az emberek a tanyákon. Jóformán a napot lopják, a jószág etetése csak, ami munka, s néha, ha sok hó esik, el kell hányni, s néha adót is kell fizetni. A mag nyugodtan van a föld alatt, pihen, s kezdi kikezdeni oldalait a melegség. A földben, amely meg van fagyva, a földben, amelyet méteres hó föd be fehéren, a mag nyílni kezd. Előbb álmodik, azután szül. E nagy darab földek, mikben öregjeink csontjai nyugosznak, apa. Apja a magnak, melyet termékenyít a hideg hónapok alatt, nyílásra fakasztja, s minden módon azon van, hogy a maga erejéhez képest éltesse.

Idők múltán a nap közelebb jön, s vetni kezdi tűző sugarait. A hó apránkint elvész, úgy tűnik el a mezőkről, hogy észre sem lehet venni. Alig hogy így búcsútlan távozott, s fehérsége helyében ottmaradt a fekete föld, abból kicsinyke zöld szálak bújnak elő. Oly vékonyak, oly elhagyatottak, egy nünükebogár semmi módon meg nem állhatna rajtuk. (Bár nem is igen megy rájuk, a nünüke vonatok bolondja, s a vasúti töltéseket kedveli.) A nap szelíden öleli körül fényével a gyenge növendéket, hogy erősödne. A gazda is kijár már a földre, és nézi, öröme telvén benne. Nyől a kis zöld szál, miből idővel kenyér lesz és bárcsak legyen is belőle sok. Mert, ha elején keressük a dolgot, hát a büftök nem föltétlen szükséges, de kenyér föltétlen szükséges ahhoz, hogy éhen ne haljanak az emberek.

Ez a kenyér most még ott van abban a félujjnyi törékeny szálban, és senki más, csak az Úristen tudhatja azt tenni, hogy e törékeny fattyúból valaha kenyér származhasson. A gazda igen nagyon jól tudja ezt, s el lehet mondani, hogy harmincesztendei klastromélet nem tanít meg úgy a valódi istenség ismeretére és félésére, mint egy esztendei gazdálkodás. Mert valóban csak a legfelsőbb hatalomtól függ minden igyekezete. Hitében népünk ezért tántoríthatatlan, s istenéhez való mély ragaszkodásában olykor valóban a tökéletes bájosság képét nyújtja az elé, aki a mai furcsa világban az ilyesmiben való gyönyörködést még élvezetnek tartja.

- Jézus Krisztus urunk minden búzaszemben ott van - mondja a nép, az asszonya különösen.

Ténybeli dolog, hogy a búzaszem legtöbbjén (ritkaság a kivétel) valami jelzés van. Vagy az alján, vagy a tetején, már ahogy fogja az ember a kezében. S valahol látni rajta egy olyfajta jelt, mint amilyent aranyneműekre nyom rá a hiteles próba bizonyítására az állami ötvös. Hogy mit jelez; szabad szemmel éppúgy nem látható, mint ezen az állami verésen, de a nép ráfogta, hogy a Jézus Krisztus képmása. A pénzeken, amiket a király veret, ott lehet a király feje, de a búzaszemen, mit az Isten kegyelme húz elő a föld alól, csak az Isten fiának képmása lehet, így is hiszik, és így is vallják. Ha föltekintjük, hogy volt idő, amidőn nem az aranyat akarták pénzül, hanem a búzát: ím, itt a pénz, amit az Isten veret tulajdon titkos erőivel a fia képmására. Mit azonfölül meg is lehet enni. Mert az éhes gyermeknek hiába adsz aranyat, abban legföljebb csak a fogát töri.


Most hát csak félni kell, továbbá hinni és remélni. A börziáner nem nézi oly mohó szemmel az árfolyamot, mint a nép az égalját, a támadó felhőt, s névtelen aggodalmak szorongatják a szívét. Mert minden időben van valami baj. Jaj, talán már sok is lesz az eső. Jaj, talán már sok a nap nagyon, ugyan hova lettek a felhők? Most meg szél van, most meg kevés a harmat, most meg, ni, már köd mutatkozik. Igen ritka az, hogy a gazda teljes lelki nyugalommal mondja:

- Ejnye, de gyönyörű szép időnk van.

Ilyenkor örül, s reménykedik, mert élete javarésze a reményhez van kötve. Minden apró kis gyökérke, amely odakint a földbe ereszkedett, az ő szívében is helyet foglal.

Azután jönnek az apró bajok. Itt bogár van, amott rozsda, más helyen rossz emberek lóval behajtottak a vetésbe, és összegázolták. Ezt észrevévén, már nemcsak nappal kerülgeti, de éjjel is, fegyveresen. Őrzi a mag nevelkedését, miből augusztusra kenyeret süttethet gyermekeinek. Az nől is. Már hozzávetőlegesen számolgatni is lehet mi lesz és hogy lesz. Ugyan, mennyit ád? Hányan vághatják?

A kaszákat is elő kell szedni. Nyelek megpántolandók ha rajtuk törés volna, de talán egy új fenőkő is vétetnék. De még a fenőkő bőrtokját is megvarrja az asszony, ha szakadozott, jó erős zsineggel. Víztartó csobolyók körül nézendők.

Egyszer pedig, valamely igen meleg délután, szél támad, igen gyorsan haladó. Előbb csak a messzi határ sugár jegenyéin látszik, hogy hajladoznak az idegen erő előtt, de abban a szempillantásban már eme tanya fölött is ott terem. Zúgásán kívül semmi egyéb nem hallatszik. Még a szarka sem cserreg, a láncos eb mogorván bújik az odújába, s mondják ugyan, hogy esőt jelent, ha a macska mosakszik, de biz nem mosdik az ilyenkor, hanem még az egyhez ki sem mondtuk a kettőt, már a padláson terem. S jön a rettenetes felhő, nagylomhán terjesztve barna szárnyait a vidék fölé. Minden elfakul, a virágok elvesztik színüket, a barna föllegben zöldes darabok mutatkoznak, erre, aki csak látja, keresztet vet, s reményei rombadőltére gondol: mert az ott a jég. Az eső megindul, azután erősebb paskolások az ereszek tetején, jön az apraja jég. Utóbb nagyobbak koppannak, mígnem egy olyant vág a tetőre, hogy pisztolydurranásnak beillenék. A gyermekek sírva fakadnak, az asszony rémülten sikolt, s a gazda figyelmes szemével az udvar földjét kémleli. Mást tenni nem lehet. Minden más veszedelem ellen dolgozhat az ember, a tűzből ki lehet menteni valamit, a víz elől futni lehet, itt azonban nincs más, mint belenyugodni, s legföljebb számítani lehet az udvarra hulló jegeken, hogy mennyi esik a búzába belőle, hány darab két araszon vagy három araszon, s ebből a tapasztalat kigondolja, hogy mennyi veszett el reményeiből.

- Hála Istennek - sóhajt a gazda -, csak a nagyja hull.

Ez ugyan ahova leüt, letöri a növényt, de mert nagy, kevesebb, mint az apró. (Sok kicsiből ragadt össze, míg leért.) Idő múltán a jég elhalad, s a határban beáll az irtóztató csönd. Sem nóta, sem fütyölés. A tanyákból lehorgasztott fejű emberek, síró asszonyok és hallgatag gyermekek lépdelnek a vetés felé. Jól föltekintvén ezt, némi megkönnyebbülés támad. Hát mégsem vert el mindent. Még maradt. S ebben is van öröm, a legszomorúbb sorsok is kínálnak néha ebből valamit.

Azután jön a jégaszaló, ahova jön, de nem mindenhova jön. Az most a boldog ember, aki a nagy írást a ládafiából előkeresi. Ej, ez de nagy büszkeség, mikor ama tekintetes úrnak, ki a városi fiakkeron érkezik, elébe terjeszti, hogy ehol van ni. Az alku megindul, a vetést megnézik, s mondják a biztosítók, hogy sehol olyan könnyűszerrel nem végeznek, mint épp itt, ennél a népnél.

- Úgy nézem, gazda, hogy itt egytized termés elveszett.

- Hát uram - szól rá az ember -, épp egy gondolaton vagyunk. Én is éppen ebbe vagyok beleállapodva.

No, itt az egyezség nem lehet valami nehéz.


A könnyű, homokjáró kocsik csodálatos vékony kerekei nyomát nagy, széles nyomok kezdik fedegetni az úton. Kévék és keresztek között ismét a komoly nagy ökrök viszik a vasbikát, s ha jó helyre érnek vele, azonnal be is fűtik. A kőszénfüst ismeretlen szaga terjeng szét a tájon le a pusztalegelőkig, ahol a cséplődob búgását hallva, mérgesen bőgi vissza a választ valamely fiatal bika. Itt is búgás, amott is, a gépek járó kéményei mindenütt füstöt eregetnek. Másutt lovak forognak körben, s a hajtóember így szól nekik:

- Hajrá!

Máskor sohasem mondja ezt a lónak, máskor a gyű-vel nógatja. A változás talán azért van, mert a lovak most nem egyenesen előre indulnak, hanem körbe forognak az ágyon.

Nem sokkal ezután a szélmalmok is jobban forgatják vitorláikat, mint eddig. Minden kis szél elébe odatologatják az egész tetőt, és forognak folyton a kövek. A szélmolnár most arat. Jön egy kocsi, s elmegy, jön a másik, s szintén viszi hazafelé a lisztet. Nem sokat: egy zsákot, két zsákot, csakhogy ez a frissből való legyen. Az aztán megint nagy nap, mikor ehhez a liszthez fog az asszony, hogy megdagassza.

- Holnap új búzából sült kenyér lesz - mondja a gyerekeknek.

Ennél különb öröm nincs a világon már ismét. A gyerekek ezen éjjel nemigen alszanak. Hisz mikor az anyjuk hajnalban a dagasztáshoz lát, már figyelve nézik a munkáját apró, csillogó szemek. Mikor a szakajtóból a megkelt kenyér a széles lapáton a kemencébe vándorol, s szájához teszik a tévőt, gondolkozva szemlélik e különféle dolgokat. S egyszer csak a lapáton előjön a kenyér. Friss, illatos, ah de valami fölséges lehet. De hűlését várni kell, s addig apjukhoz szaladnak...

- Apám! apám!... - kiabálják -, új búzából van már kenyér...

Tíz hónap munkájának első eredménye ez. A gazda bicskáját előveszi, s kicsattantja. Balkézzel a kenyeret fogja meg, jobbjával a bicskát, annak hegyével a kenyérre kétszer keresztet vet. S megszegi.