A birtok és a ház
szerző: Thury Zoltán

       Az asszony azt mondta, hogy ha majd sok pénzük lesz, házat vesznek, a férfi pedig spekulálni akart. Azt mondta, hogy egy kis vállalat mindig kifizeti magát, csak okos legyen az ember.

- Már pedig mégis jobb a ház. Először is van benne az embernek olyan lakása, amilyent akar. Parancsol a házmesternek. Próbálja ezt meg valaki, ha nem háziur. Van biztos jövedelme, nem sok, de biztos és nincsen kitéve semmi kellemetlenségnek.

- Akkor is jobb a földbirtok. Ott legalább kisérletezhet az ember. Ha semmire sem megy a répával, megpróbálja a repczét. Gyönyörüen feloszthatja a földjeit, hogy a ki az országuton végighajt mellettük, mindjárt tudja, hogy kié a birtok. Csupa szép széles szalag, egyiken buza, másikon rozs, a harmadikon zab, a mi sohase egyszerre érik s gyönyörü árnyalatokat játszik a szinekben, mikor a nap süt. Tovább a ritkás, sötét tengeri s mind belenyulik mélyre, elkeskenyedik s elvész egymásba, a mikor a szem már nem képes a vonalat követni. Ez beszéd!

- Beszédnek, beszéd, de nem okos. Ez már uradalom, valami nagy majorátus, olyasmire pedig mi nem is gondolhatunk.

- Miért ne? Az egyik sorsjegyünknek hatvanezer a főnyereménye. Ha azt megütjük, mindjárt vásárolhatunk ugy százezer forintért birtokot. Negyvenezret rátáblázhatunk...

- Már adósságot csinálnál. A férfiaknak már a vérükben van az adósságcsinálás. Anélkül élni se tudnak.

- Csak nem is kezdek kevés pénzzel ilyesmibe - ha az ember ur, hát legyen ur. Ház nekem nem kell, hiába is erőszakoskodol. Hogy én vigyázzam, hogy hova öntik a cselédek a mosogató vizet? Olyan nincs. Aztán ismerem magam. Ha háziúr volnék, mindig visszagondolnék a lakókoromra, hogy milyen lótás-futás volt a fertálykor, mig előkerítettem a házbért. Az asszony persze elfelejti az ilyesmit, mert nem is tud róla. Azt hiszi, hogy az csak olyan könnyű. Ha valaki hozzám feljönne s azt mondaná, hogy nem tud fizetni, biz' én megérteném a baját, vele együtt sopánkodnék s aztán itt van, mi lenne a jövedelemmel?!

- Azt csak bizd rám. Te sopánkodnál vele, én meg kidobnám, ugy hogy a lába se érné a földet. Hogy az én házamba valaki ne fizessen, arra nincs eset. Ki kell választani a csupa jó lakót, lehet azt látni, már a mikor a szobákat nézik, hogy kibe mi lakik. Aztán rend van...

- Hát a rosz lakó hova menjen?

- Bánom is én, ahova kedve tartja.

- Nem tűröm, hogy igy gondolkozz. Hova tetted a szivedet, a zsebedbe?

- Akinek családja van, az ne osztogassa el a házát a roszfizetőknek. Különben hiszen van butora mindenkinek, azt ki nem viszi, a mig rendbe nem jön a hátralékkal.

- Bizony pedig annak a mosónénak, a ki a pinczében lakik, nem venném el a párnáját. Hadd fusson a nyomorult...

- Mosóné sohase is kellene a házamba. Azoknak mindig reperálni kell a vizvezetéket. Azt hiszi, hogy az ember arra gyüjti a garast...

- Különben is nekem birtok kell és vége; szép, nagy, széles tarló őszire, a hol kedvemre lovagolhatok.

- Azt pedig sohase engedem meg.

- De én lovagolni akarok.

- Elég hoszu a seprő, ülj föl rá.

- Este jönnék haza. Csupa tajték lenne a lovam a nagy vágtatás után.

- Még vágtatni is akarsz! Jézusom, te meg vagy bolondulva, szerencsétlenné akarsz tenni mindnyájunkat, engem is, meg Lajost is. Nem gondolod meg, hogy mennyi szerencsétlenség történt már a lóval...

- De én megszorítanám a térdemmel s nagyot rántanék a száján...

- Megszorítanád, már hogy mondhatsz ilyet? Nem engedem, hogy ráülj. Lajoska kérd a papát, hogy ne üljön lóra.

- Pedig hiába! Most már hagyj nekem békét. Még a gyereket is rám küldi, hogy nyivogjon a nyakamon. - Hallgatsz már, kölyök! Majd ha elküldlek a katona-iskolába, megtanítanak becsületre, hogy hogy szólj bele apád dolgába.

- Hova küldöd?

- Katona-iskolába.

- Hiszen még három esztendős sincs.

- Majd lesz nagyobb is.

- Bizony nem fogod pedig katona-iskolába küldeni, ezt én mondom neked.

- Csak legyen hét éves, majd megtanítják ott emberségre, ha az anyja tönkreteszi a nevelését.

- Te beszélsz nevelésről? Mit értesz te ahoz...

- Már pedig ennyi idős korában olvashatna is már, meg gimnasztikát tanulhatna.

- Tán még abroncsot is ugratnál vele?

- Miért ne, azért fiu. A lánynyal persze egészen másként lesz.

- Hiszen nincs is lányod.

- Majd lesz.

- Most már meg az Isten dolgába is beleszólana.

- Nekem is van ahoz egy kis közöm. Most majd még könyvet is fogok irni arról, hogy hogyan kell nevelni a gyermeket. Két kötetet, egyet a fiukról, egyet meg a lányokról.

- Én meg kidobom az ablakon mindakettőt.

- Majd fölszeded.

- Mit akarsz a leánynyal, miért szólsz bele már abba is? Tán apáczát akarsz belőle csinálni?

- Nem, orvost.

- Mit?

- Orvost.

- Hogy az egyetemre menjen?

- Igenis oda fog menni.

- Nem fog odamenni.

- Majd megmutatom.

- Én pedig inkább most leugrom az emeletről, semhogy ezt megérjem.

- Meg kell neki élni.

- Akkor is legyen tanítónő.

- Azok éhen halnak.

- Ha arra való lesz, ugyis férjhez megy.

- Nem kell.

- Azt majd ő fogja elhatározni, nem te.

- Majd csak én is beleszólok.

- Ez az ő dolga, meg az enyém.

- Nem akarom, hogy senkit is szerencsétlenné tegyen. Az asszony egyebet se tud.

- Te talán az vagy.

- Az.

- Én tettelek azzá?

- Te.

- Mivel?

- Beleszólasz minden dolgomba. Ha birtokot akarok...

- Azt nem is engedem meg.

- Lovagolni akarok...

- Csak nem veszem a lelkemre, hogy kitörd a nyakad.

- Azt akarom, hogy fiamból katona legyen. Értetted?

- Hogy láb nélkül jöjjön egyszer haza. Nem hagyom, hogy nyomorék legyen.

- A lány pedig orvos lesz, erre megesküszöm. Olyan igaz, mint hogy itt állok.

- Előbb majd a sirba teszel engem, aztán tehetsz, a mit akarsz.

- Teszek is.

- Tégy...

Erre félreültek két sarokba. A férfi ugy nézett maga elé, mintha közel állana már a kétségbeeséshez, az asszony pedig behunyta a szemét s azon gondolkozott, hogy vajjon itt hagyja-e ezt a kegyetlen embert, vagy még türjön neki. Teljes egynegyed óráig nem szóltak egymáshoz, azalatt Lajos urfi ide-oda csuszkált köztük, mintha a postát hordaná egyiktől a másikhoz. Azután egymásra nézegettek, de csak lopva és nagyon haragosan. Mikor már nagyon megunták magukat, a férfi békülni kezdett. Odament az asszonyhoz, simogatni kezdte az arczát és a haját.

- Nem baj no, öregem, beleegyezem én a házba is.

Az asszony fölugrott, bement a másik szobába, hangosan becsapta maga után az ajtót s csak visszakiáltott.

- Most már az se kell.