Építőmester éneke
szerző: Juhász Gyula
1906

Aranypalotát építeni légbe
És elefántcsonttornyokat emelni:
Ez volt a lelkem minden gyönyörűsége.

Nem bántott a nagy élet zaja, semmi.
Bár mélyben, éjben elmerülve jártam,
De mindig tudtam palotákat emelni.

Az éji ködben és a földi sárban
Felém integettek a messzi tájak
Szivárványszínben és arany sugárban.

Hiába jöttök életemre, árnyak,
Míg a lelkem fényét ki nem lobogta,
Nagy, örök éj, én addig ragyogva várlak.

Oh jaj, ha a lelkemnek alkonyulna,
Ha ködökbe dőlnétek, aranyvárak,
Elefántcsonttornyom, ha mélybe hullna!

S én mennék, elébe az éjszakának,
Mint földnélküli király, a száműzetésbe,
Tudván, hogy túlnan halott álmok várnak:

Légi várak gyászpompás testőrsége.